Az első, szövegében és képi világában egyaránt felejthetetlen kötet – köszönhető ez Katarína Kerekesová, Boris Šima és Ivana Šebestová varázslatos illusztrációinak –, először Pozsonyban, a gyermekkönyvkiadás egyik fővárosában jelent meg, s igaz meséje nem mindennapi. Egy vak kislány, Mimi és az egészséges látású Liza barátságáról szól. De aggodalomra semmi ok, nem didaktikus esélyegyenlősdi könyvecske ez a kora tizenéveseknek, hanem sokkal-sokkal több annál. Hiszen a kislányok közti, egyhangú és közhelyes szereposztás egyáltalán nem az, hogy Mimi a „fogyatékos”, a szánalomra méltó, és Liza az „ép”, aki sajnálja. Számtalan közös kalandjuk során – mint a megrögzött szürkeségrajongó házmesternő színekhez szelídítése, a torkával bajlódó operadíva, Melánia meggyógyítása, vagy a találkozás az akváriuma lakóit dédelgető Halász nénivel – sokszor éppen ő az, aki talpraesettebbnek, a gondok megoldásában gyorsabbnak bizonyul, mint látó társa. Történetüket olvasva sokaknak bizonyára Exupéry A kis hercege is az eszükbe fog jutni, nekem azonban egy régi-régi prédikátor, Keresztúri Bíró Pál alakja merül fel az emlékezetemben, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem és Zsigmond öccse, továbbá Bethlen Miklós apaszívű nevelője, aki az egyik prédikációjában voltaképpen ugyanezt a szemléletet képviseli, amikor megkülönbözteti a testi és a lelki látást. Az egykori lelkipásztori gondolat a mai gyerekregényben így kel életre, természetesen nem parafrázisként, hanem véletlen, de annál szívet melengetőbb egybeesésként: „Álljunk csak meg egy pillanatra! – ismételte nyomatékosan Mimi. – A láthatatlan halat nem a szemeinkkel, hanem az érzékeinkkel találjuk meg. A víz másképpen hullámzik körülötte vagy körülöttünk…” Nos, éppen erre a szép gondolatra utal a könyv ez idáig még nem idézett alcíme: „Az egyikük szeme nyitva van, a másiké csukva. Együtt látnak igazán.” Örök érvényű igazság ez nemcsak erre a látó és vak kislányra, hanem voltaképpen minden emberi kapcsolatra, legyen az barátság, szeretet, szerelem, kollegialitás. A dolgokat az teszi igazán láthatóvá, megszerethetővé és elfogadhatóvá, ha nem magányosan, hanem valakivel együtt eredünk a nyomukba. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ez a többszerzős kis remekmű legalább annyira lehet a szülők könyve, mint a gyerekeké. Annál is inkább, mert Mimi és Liza, továbbá Mimi magányos apja és Liza elvált anyja a könyv végére harmonikus patchwork-családdá alakul át. Az pedig külön ráadás, hogy a Mimi és Lizát Pozsony egyik legérzékenyebb költő, műfordítója, az irodalomtörténésznek is kiváló Polgár Anikó fordította, aki két gyermek édesanyja.
A második, ugyancsak az egykori koronázóvároshoz, Bél Mátyás és Kempelen Farkas városához kötődő könyv a máris méltán közkedvelt Scolar Live sorozat legutóbbi darabja, amelynek ez az ötödik kötete. A sorozat minden elismerést megérdemlő gazdái: Illés Andrea és Babiczky Tibor. Szerzője a Székesfehérvárott (azaz: ugyancsak egy koronázóvárosban!) élő, sokoldalú Czinki Ferenc, aki hol fotós, hol publicista, hol a magyar glóbusz egyik legérzékenyebb útazója, Kazinczy Sterne-fordításának címe után szabadon. De olyan érzékeny/érzelmes utazó ám ő, aki egy szempillantás alatt a megelevenített helyszínek kellős közepébe tudja varázsolni, s így útitársaivá is avatja olvasóit. Nézzük a metrója-nincs és sok szempontból a se itt, se ott, se kelet, se nyugat érzetét keltő Pozsony Czinki-féle nyitányát: „Pozsonyban nincs metró. Azt viszont nem mondhatnánk, hogy hűlt helye sincs. Lemegyek. Délután vihar volt, még mindig folyik lefelé a víz a lépcsőkön. Ha lenne metró, ez lenne a központi állomás. Indulnának a járatok minden irányba. Most viszont csak egy bonyolult aluljáró. Úgy hallom, a helyi egyetemisták megünnepelték a soha meg nem épült metró születésnapját. A nemlétezés évfordulóját. Egy hónapja vagyok a városban, ez még éppen annak a határa, hogy turista vagyok-e. Az vagyok, csak már nem egészen. Még beleszaladok a drága kávéba, de már ismerem a magyar hentest. Már van kedvenc trolijáratom. Jártam a baseballsapkákkal teli büfé megállójában a vasút túloldalán… Ma találkozóm van A hársfához címzett kocsmában. Van ott egy történetem. Alighanem gyilkosság lesz. Valaki megölte a jóságot egy betongödörben a pozsonyligetfalui lakótelep szélén ezerkilencszáznyolcvanhárom májusában…” Erre a nevezetes lakótelepre jómagam is emlékszem, bár én 1986 és 1987 nyarán nem itt, hanem a Szlovák Tudományos Akadémia Royova utcai vendégházában, a pozsonyi Rózsadomb egyik, nagyon szerény kis villájában rovogattam papírra későbbi szomszédoló naplómat. Most, olvasás közben felrajzanak a két pozsonyi nyarunk, s pár rövid ottani látogatás emlékei: a boldogult Madách Kiadó, Wlachovsk Karcsi irodalmár-műfordító, Katarina Králová-Ordodyová műfordító és édesanyja, Ordódy Katalin írónő barátsága, a Mihály-kapu költői szépsége, egy régi kávéház hangulata, a Mirbach-palotában látott Esterházy-ősök, s a palota melletti hangulatos vendéglő nekik olcsó tátrai pisztrángot és más „posonicum”-okat falatozó osztrákjai. Őket végképp nem találomra említem, hiszen Czinki Ferenc kisregényének egyik abszolút csúcspontja a következő részlet, amely – és most bizony Goethe költő úr ugrik elő agyunk egyik rekeszéből – valóságos Nyugat-keleti díván, azaz: West-östlicher Divan. Ez a részlet ugyanis rendkívüli plaszticitással ábrázolja a Bécs és Pozsony „testvérvárosait” mindmáig jellemző kettősséget, s egyben választ ad a települések közötti szerelmetes gyűlölségre is: „Átmegyek Bécsbe, hogy európai legyek. Átmegyek európainak lenni, kétezertizennégyben. A vonatjegy olcsó, megéri… Megállok a végtelen európai belvárosban, fölém magasodnak a három-négy emeletes házak. Itt valahogy minden magasabb, mint Pozsonyban. Minden sűrűbb. Záródnak a csúcsos tetők az égbolt alatt. Megállapítom, hogy az európaiak színes nadrágokban, színes ingekben járnak, és sok a színes szemüvegkeret. És minden kétszer annyiba kerül. Talán a színek miatt. A sör, a bor, a csípős csirkeszárny, a létezés. Tiszta sor. Hömpölyög a bécsi tömeg az aranyputtók alatt.”
Aranyputtók ide vagy oda, ne várjon itt azért senki monarchiás-operettes édességet, hiszen a pozsonyi metró félkész járataiban ott tanyázik az Ördög (történetesen az író egyik ottani törzskocsmájának névadója), a város két fiatalja tervezi el a már említett jósággyilkosságát, a célvonal előtt közvetlenül köddé válik egy egész lóversenyfutam, tótágast álló kajakosok eveznek a Dunán… egyszóval, az egész élet olyan bolond, de soha meg nem unható, amilyen csak Kelet-Európában lehet. Ezzel aztán szépen megelégszünk, éppúgy, mint szerzőnk, aki nem nyúl utána a fényesen kísértő bécsi kulcscsomónak, s nem ered nyomába a szép bécsi lánynak.
A vibrálóan sokszínű kisregény borítója, rajta az emblematikus erejű, vörös tintától vérző papírhattyúval, Papp Rita művészi munkája.
(Katarína Kerekesová, Katarína Moláková, Alexandra Salmela: Mimi és Liza, ford. Polgár Anikó, Budapest, Scolar Kiadó, 2016 / Czinki Ferenc: A pozsonyi metró, Budapest, Scolar Kiadó, 2017)
