A jégen az égben
Fotó: Ambrus Marcsi

 

Közhely, de igaz, hogy az élet írja a legjobb történeteket. Zsuffa Tündével karácsony előtt beszélgettünk a drámai fordulatokban bővelkedő utóbbi évtizedekről, régebbre visszatekintő, de máig ható és regényeket ihlető családi epizódokról, valamint arról, hogy a közeljövőben szeretné valóra váltani édesapjának tett ígéretét: egy nap hazatér Ausztriából, és műkorcsolyázó fia magyar színekben fog versenyezni. Berei Mózes József, mindenki Pepéje, aki kilenc év alatt több mint ötvenszer győzött versenyeken, többszörös osztrák bajnok, összesített kupagyőztes, számos nemzetközi siker tulajdonosa, már itthon van. Sebestyén Júlia Európa-bajnok keze alatt dolgozik és a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium magántanulója. Újpesti otthonukban találkoztunk, ahol a parkettára hevenyészve kitett számtalan kupa és relikvia mellett a múltból, az odaátról átmentett egyéb kedves tárgyak is keresik még a helyüket. Derűs pezsgés, afféle művészi összevisszaság a napfényes negyedik emeleten. A figyelem néha elkalandozik, mert a háttérben, a közeli barát fotós kezében halkan kattog a valódi és a képek kedvéért megcsinált idillt megörökítő fényképezőgép. Lelkesült szavak, rövid mélázások, élmények, mosoly, aztán hirtelen megjelenő, öntörvényű könnyek… – úgy, ahogy egymást váltják és erősítik az anya vagy a fiú őszinte hangján megszólaló történetek.

Zsuffa Tünde: A hazatérésünk olyan, mint egy mese, amikor a királyfinak át kell mennie számtalan próbán. Tudjuk, ugye, a mese vége mindig happy end. Szívesen vesszük tudomásul mindezt, de nem gondolunk bele: a királyfi mennyit küzdött azért, hogy legyőzze mondjuk a hétfejű sárkányt. Átsiklunk azokon a fontos mondatokon, hogy ment-mendegélt, hegyeken, völgyeken által, vagy útjában sűrű erdőbe tévedt. Pedig ez a lényeg! Erről szólt nekem az elmúlt hét hónap. Úgy éreztem, csak bandukolok a sötétségben, és nem találom a tisztást a forrással. Vissza pedig nem fordulhattam. Az út csak előre vezetett, nem térhettem le róla. A szívem vitt, és egy hét évvel ezelőtti ígéret.

A hetes misztikus szám…

– Pontosan. Ide akartam kilyukadni. Apám hét éve halt meg. Az akkor hétéves fiammal ott álltam a kórházban az ágyánál, és esküt tettünk, hogy hazatérünk, és Pepe magyar színekben versenyez majd. Apám hitt abban, hogy az unokája bajnok lesz. Azt kérte, ha a magyar zászlót egyszer a tiszteletére felhúzzák, nézzen fel az égre, mert ő büszke lesz rá. Úgy mondta ezt, mintha látomása lett volna. Egy percig sem volt kétséges, hogy álljuk a szavunkat. Csak azt nem tudtam, mikor és hogyan… Az életem felét Ausztriában töltöttem, Pepe ott nőtt fel. Ő szó szerint mindent és mindenkit ott hagyott, és elindult az ismeretlenbe…

Hogyan alakult eddig az „új év”?

– Tavasszal kezdett élesebben körvonalazódni a döntés azzal, hogy fel kellett venni a kapcsolatot a magyar szövetséggel. És mennyire létezik a sorsszerűség, a gondviselés… Azt is mondhatom, hogy üzenetet kaptam az égből: napra pontosan hét évvel azután, hogy apám meghalt, jött meg a hivatalos levél, hogy a magyar szövetség elindította a kikérést az osztrákoktól. Ismét itt a hetes szám. Kezembe vettem apám fényképét, magamhoz öleltem, és azt suttogtam: „Szóval, itt vagy velünk, Öreg!” Megerősítést kaptam, de aztán hamar rám tört a mesékből kimaradt életérzés, a királyfi vándorlása. Dobozokat vettem, hogy becsomagoljam az addigi életünket, és ez nem ment könnyek nélkül. Ez volt az igazi hétpróba! Mintha a szívünket tépték volna! Az utolsó hetekben nem volt olyan este, hogy Pepét ne búcsúztatta volna valaki: baráti társaságok, a szövetség, az egyesület. Ilyenkor megrendülve jött haza. Számomra az volt a legmegrázóbb élmény, amikor az összes kupáját, érmét felsorakoztatta a szőnyegen, és újraéltük a múltat. Mindegyikről eszébe jutott egy történet.

Mit lehetett kezdeni a fel-felmerülő kétségekkel, egzisztenciális kérdésekkel?

– Pepének nehezebb volt, mint nekem, mégsem bizonytalanodott el egy percre sem. Ő egy célt lát maga előtt: a 2022-es pekingi téli olimpiát. Ide pedig Magyarországon keresztül vezet az út. Az elszántsága nélkül nem tudtam volna végigcsinálni, főleg azért, mert egyre többen jöttek oda hozzám azzal: jól átgondoltuk-e a költözést, tudjuk-e, mi vár ránk otthon; mások az életkörülmények, nem fogjuk tudni megszokni, Pepe soha nem tanult magyar irodalmat és történelmet, mi lesz így? Mások a magyar társadalom megosztottságával érveltek. Számomra új volt és egyben szomorú, hogy a politika mennyire jelen van az emberek hétköznapi életében. Egy-egy könyvbemutatóm kapcsán megkérdezték, milyen politikai beállítottságú vagyok. Ez tényleg nem mindegy? Tényleg ez a fontos? Nem elég az, hogy összhangban van az életstílusom, az értékrendem mindazzal, amiről írok és beszélek, amit továbbadok? Az évek az én fejem felett is elszállnak, de az maradtam, aki voltam, ahogy útra engedtek a szüleim. Soha nem tagadtam meg a családomat, a barátaimat, a szülővárosomat, Pusztaszabolcsot, a hazámat, az Istent, és nem felejtettem el, kinek mit köszönhetek. Miért az a fontos tehát, hogy kire adom le a voksomat, és nem az, hogy ragaszkodom a gyökereimhez, és magyar maradtam külföldön az elmúlt húsz évben is? Őszinték voltak a gondolataim, nem csak hangzatos reklámfogások. Pepe kiejtése ugyan külföldi, és néha kevert nyelven társalgunk egymással, mert úgy egyszerűbb, de addig, amíg magyarul is álmodik, magyarul imádkozik, mesél, szeret, vitatkozik velem, őrzi őseink múltját. A szívében elvetett magok így már Bécsben kikeltek, de a magyar földön virágoznak igazán. Hiszen rajta van apám áldása.

Pepe, te emlékszel erre? Hogyan búcsúzott tőled a nagyapád?

Pepe: Igen, persze. Azt kérte, jöjjek haza, és a hátamra nagybetűvel legyen ráírva, hogy Magyarország. Azt mondta, hogy mindig mellettem marad. Ott lesz az edzéseken, a jégen, és a versenyeken, ha ugrom, felemel, mint a hópihét. Érzem, hogy velem van a papa. Amikor szólt az osztrák himnusz, sokszor a magyart énekeltem magamban, és rá gondoltam.
Zs. T.: Július elején költöztettem haza Pepét, készítettem róla egy fotót a Magyarország táblánál, amikor átértünk a határon. Felemelő pillanat volt. Eleredtek a könnyeim. Ott ismét fordult egyet az életünk. Másnap már meg is kezdte a munkát a magyar csapattal. Edzőtáborba ment, én pedig kimentem apám sírjához, és veszekedtem vele: „Itt vagyunk, álltuk a szavunkat, hazajöttünk, de most már ne csak Pepét emelgesd a jégen, hanem engem is terelgess valamerre! Felszámoltam húsz évet, az egzisztenciális biztonságot. Nem tudom, hol fogok lakni, dolgozni, nem találom a helyem…” A szavaim meghallgatásra találtak, Pepének gyorsan sikerült beilleszkednie, sőt azt mondja, jobban érzi magát itt, mint Ausztriában.

Pepe, részedről talán nem is az országváltás ténye volt a nagy erőpróba, hiszen szeretsz itthon lenni. Az eddig tanultakat, a műkorcsolyában elért eredményeidet magaddal hoztad, viszont el kellett búcsúznod a barátaidtól, csapattársaidtól, edzőidtől, eddigi életed és sikereid mindennapi helyszíneitől. Ilyen szempontból neked lehetett nehezebb a továbblépés.

– Nagyon értékesek voltak a számomra fontos személyekkel Ausztriában töltött évek. Amikor anya azt mondta, hogy papa kérését betartva ideje hazatérnünk, először az jutott eszembe, mi lesz az ottani barátaimmal, tanáraimmal, az edzőimmel. De utána elfogadtam, hogy eljött az idő, és itt, Budapesten is jók a lehetőségek a fejlődésemhez, jók a csapattársak is. Mivel anya könyveit sokan olvasták, ismernek bennünket, jólesett, hogy még az idegenek is vártak. Nagykőrösön is köszöntöttek, ahol a református gimnázium első osztályát kezdtem most. Ők örülnek, hogy náluk tanulok, én meg hálás vagyok, hogy befogadtak és segítenek. Nem igazán tudok magyarul írni és olvasni, de nagyon igyekszem. Nem fogok csalódást okozni, ezt megígértem a polgármesternek és az igazgatónőnek is.

Minden téren fontos számodra a fogadalom, a betartott szó?

– Ha elkezdek valamit, azt be is akarom fejezni. Nem szeretek dolgokat csak úgy feladni, megígérni valamit, aztán abbahagyni. Nem emlékszem, hogy ilyesmi előfordult volna velem. Mindig betartom a szavam. A nagypapa halálos ágyánál tett ígéret pedig különösen fontos számomra. Ő hitt bennem. Ő vette meg az első korcsolyámat is. Minden korcsolyámat eladjuk, ha kinőttem, de ahhoz ragaszkodom. Ugyanúgy, mint ahhoz a magyar zászlóhoz, amit a barátaim csináltattak „Hajrá, Pepe!” felirattal. Nyolcévesen kaptam itt, Budapesten az első nemzetközi versenyemre. Osztrák színekben nyertem akkor.

Itthon Sebestyén Júlia személyében remek trénert találtál. Nagyon sokat köszönhetsz a bécsi edzőidnek is. Miben más a hozzáállásuk? Mi az, amit sport szempontjából és emberileg kaptál tőlük?

– Sebestyén Juli fiatal, jobban pörgeti az edzéseket. Margarete Rozum, a bécsi edzőm hetvenöt éves, ő olyan volt már, mint a nagymamám. Rengeteget tanultam tőle, de tovább kellett lépni. Egyszer mindenki elbúcsúzik a nevelőedzőjétől. Nagyon hiányzik, szinte mindennap beszélek vele telefonon. Juli nagyon dinamikus, lendületes, tetszik, hogy nem szabad megállni, folyamatosan ugrunk, forgunk… A csapattársaim pedig extra húzóerőt jelentenek. Próbálok alkalmazkodni, és átállni egy másik ritmusra. Nagy a különbség a magyarok, az osztrákok és az oroszok között. Más a temperamentum, Ausztriában nagyobb volt a szigor. Az oroszok megkövetelték a fegyelmet, nem beszélhettünk vissza. Az orosz edzőm, Szergej Gromov is kicsi korom óta mellettem állt. Neki főleg az eddig megtanult ugrástechnikákat köszönhetem. Ő is hiányzik. Bécsben is éreztem, hogy mindig a lehető legjobbat akarják nekem. Itthon most Juli próbál minél többet átadni, hogy még nagyobb célokat érhessek el. Az országváltás miatt most egy évig nem indulhatok nemzetközi versenyeken, utána már magyar színekben szeretnék minél magasabbra jutni. De mindig meg fogom köszönni Ausztriának, amit értem tettek, és persze az ott élő orosz edzőknek, a balett-tanáromnak, a koreográfusomnak.

Tudom, hogy érdekel az orosz nyelv, az orosz (mozgás)kultúra. A műkorcsolya számodra alapvetően sport vagy inkább művészet?

– A korcsolya a szenvedélyem. Könnyűnek látszik, de szerintem az egyik legnehezebb sportág. Valójában rengeteg munka van mögötte. Minden korcsolyázónak muszáj balettra járnia. Fontos, a helyes tartás és a hajlékonyság elérése miatt. Aki jó benne, az sokkal könnyedebben ugrik, forog a jégen. Ugyanakkor futni kell és erősíteni a kondíció miatt. Edzések között vagy után sokat dolgoztam a balett-tanárommal. Van egy szép emlékem Ljubáról. Ő is orosz persze. Amikor kicsi voltam, egy alkalommal feltett egy székre, és azt mondta: „Ez most csak egy szék, de később majd dobogó lesz az olimpián.” Annyian hittek bennem, ezért álmodtam sokat versenyekről. A célom évek óta nem változik. Szeretném, ha büszkék lennének rám azok, akik ötéves koromban felfedeztek, akik velem voltak Ausztriában, és akik átvettek Magyarországon. Meg fogom hálálni. Margaretéért és Szergejért is futni fogok, és mindig üzenni fogok nekik a kamerák előtt a versenyek után, amíg a pontjaimra várok. A győzelmeim az ő győzelmeik is!

Zs. T.: Talán furcsán hangzik, de én Pepét nevezem az ösvénytaposómnak, útmutatómnak. És most nemcsak a mai tizennégy éves kamaszról beszélek, hanem a hatévesről is, akinek fázott a keze, lefagytak az ujjai, lejött a körme, mégis beletette a lábát a korcsolyába, és nem vett fel kesztyűt. Hihetetlen akarat, céltudatosság – és ezt az oroszok adták át neki. Láttam, amikor rángatták, amikor beleléptek a térdébe, vagy balettórán Ljuba lenyomta spárgába. Hányszor oda akartam rohanni, hogy hagyják békén a kisfiamat, én ezt anyaként nem tudom végignézni. És akkor valaki megállított: „Stop! A Pepéből most vagy csak a fiad lesz, vagy pedig a világ egyik legjobb sportolója. Amíg ő nem panaszkodik, mosolyogva jön edzésekre, és nem akar hazamenni, hagyd, hogy azt csinálják vele, amit jónak tartanak.” Szergej volt a legszigorúbb vele, de minden edzésen, amikor Pepe bement a csarnokba, a nyakába ugrott. Otthon még kisgyerek volt, a jégen már sportoló. Tetszett, hogy megtanították az érzelemmentességre; mindig azt mondták neki: „A magyar szenvedély nem ide való. Ne lássák, hogy örülsz, vagy ha szomorú vagy, és fáj valamid.” Én sokszor nem is tudtam, hogy problémái vannak a sérülésekkel, mert megtanult úgy élni, hogy nem vett róluk tudomást.

És az iskolaválasztás dilemmája?

Zs. T.: Pepe Ausztriában katolikus magánóvodába és elemi iskolába járt. Jó tanuló volt, úgyhogy be akartam íratni egy elit katolikus gimnáziumba Bécsben. Éppen a számítógép előtt ültem, és a jelentkezési lapját töltöttem ki, amikor odajött azzal, hogy „Anyám, ne tedd tönkre az életemet!” Így: „Anyám…” Ugyanis sportiskolába akart menni. Megdöbbentett, hogyan mondhat ilyet egy kilencéves gyerek. „De mi lesz, ha magasra nősz, ha sérüléseid lesznek, akkor mit csinálunk?” – kérdeztem tőle. Erre ő: „Miért nem hiszel abban, hogy ha engem az Isten a jégre tett, akkor ott fogok maradni?” Ez volt az a pillanat, amikor nem volt mit mondani…

Úgy tudom, hogy a balett világában is hamar feltűnt ez az elhivatottság…

Zs. T.: Karl Musil, a világhírű osztrák balettművész felesége, a Bécsi Állami Operaház koreográfusa is felfigyelt Pepére. Egy nap Evelyn Téri meghívott bennünket magához, azt mondta, ott akarja tartani a táncórákat. Valójában a férjének akarta bemutatni Pepét. Musil akkor már nagybeteg volt. Komoly tekintettel nézte Pepét, majd megszólalt: „Nagy butaságot követnek el, ha nem hagynak fel a műkorcsolyával. Kár lenne ezt a lábfejet egy kemény cipőbe beleszorítani… Egy hívásomba kerül, és a fia holnap már az állami balettintézetben tanulhat. Gondolják át!” Hát, átgondoltuk. Maradt a műkorcsolya, és szemtanúja lehettem egy akkor nyolcéves kisfiú és egy hetvenhárom éves haldokló ember felejthetetlen barátságának. „Táncolj, Pepe! Táncolj nekünk, mindenkinek! Csak ez a lényeg, semmi más!” – így hangzott a kérés az utolsó találkozáskor, néhány nappal az osztrák bajnokság előtt. Pepe bajnok lett, Musil pedig 2013 őszén meghalt. Mielőtt egy hordágyon betették a mentőautóba, azt mondta a feleségének: „Mausi, vigyázz erre a kisfiúra, fogd a kezét, tanítsd, mert nagy táncos lesz belőle!” Nem csoda tehát, hogy Evelyn Téri folytatta a közös munkát, és amikor magas állami kitüntetést vehetett át a bécsi magyar nagykövetségen, a tanítványai közül Pepét állította ki maga mellé. A legkisebbet, a legkedvesebbet, és aki rendhagyó módon nem balett-táncos, hanem műkorcsolyázó. Karl Musil ezt a „nemzeti kincset” hagyta rá. Büszke rá és mindig Karl-relikviákat ad neki: sálat, pólót, könyvet. Evelyn egy szekrényben őrzi A hattyúk tavából a herceg jelmezét, amelyben Musil az angol királynő előtt is táncolt. Az az álma, hogy ha majd Pepe belenő, készít számára egy koreográfiát a jégre.

Érintőlegesen említettük már az orosz kultúrát, azt, hogy az oroszok fegyelemre tanítanak, és nagy fegyelmet követelnek egy művésztől, legyen az táncos vagy műkorcsolyázó. Emellett viszont ott van az orosz lélekre annyira jellemző érzékenység, sőt érzelmesség. Hogyan fér össze és nyilvánul meg e két dolog ebben a sajátos univerzumban?

Zs. T.: Szigorú korlátok között, rend szerint élnek. A hazaköltöztetés előtti napon, amikor Pepe utoljára lépett jégre, én is elkísértem, hogy elköszönjek az edzőktől és a csarnoktól. A mindig szigorú és fegyelmezett Szergej odajött hozzám a jég szélére, átölelt, és sírt: „Mamuska, légy nagyon büszke, mert ezt a srácot az Isten küldte neked az égből. Bármikor visszajöhet hozzám, mert ő olyan, mintha a saját fiam lenne.” A jégen kívül ez a szenvedélyesség jellemző rájuk. Én nagyon figyelem az élet jeleit. Itt most nem is az az igazi sztori, hogy adva van egy Bécsben élő magyar író és a tizennégy éves, többszörös osztrák bajnok fiú, akinek nyolc év alatt – nemrég összeszámoltuk – ötvenet meghaladó győzelme volt, és most hazajönnek… Az én gyerekkorom a nyolcvanas években részben azzal telt, hogy apám a kommunizmus ellen nevelt bennünket. Egyszerű hentes volt, aki a bárdjával darabokra vágta az oroszkönyvünket, és azt kiabálta: „Amíg élek, nem akarok orosz szót hallani!” Aztán eltelik néhány év, anyává válok, és a fiam „beleszületik az oroszok világába”, az orosz táncvilágba, az orosz nyelvbe, kultúrába. Akiktől az apám távol tartott minket, Pepe azok között érzi jól magát. Így megyünk át a gyűlöletből a szeretetbe, az elutasításból a rajongásba. Különben éppen az orosz barátok látogatták meg először Budapesten is, és Pepe itt is az orosz származású műkorcsolyázókkal lóg a szabadidejében. A gondviselés átrajzolta az életünk térképét, máshol vannak a határok.

Sokat emlegettük az utolsó bécsi napot. Ki hogyan élte meg a búcsút, az „átkelés” előtti pillanatokat?

Zs. T.: A Paprika rummal című regényem apám halálával és a neki tett eskünkkel ér véget. A Bécsben eltöltött utolsó éjszakán, a bensőséges búcsúzások után meghatódva mentünk haza Pepével. Mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy egy olyan fiú anyja lehetek, akit szó szerint az egész osztrák jégvilág szeretett. A Jég királya (ezt írták neki búcsúzóul) nem szégyellte a könnyeit, tudatosult benne, hogy lezárult egy korszak. Odabújt hozzám az ágyban, mint kisgyerekkorában, és ruhástul elaludt mellettem. Nem keltettem fel, annyira élveztem, hogy a kamasz, akit már nem lehet megölelni, megpuszilni, akit nem kísérhetek sehova, ott szuszog a mellkasomon. Isteni sugallatra azon az éjszakán született meg bennem a Paprika rummal folytatásának gondolata. A Jég vodkával az Ausztriában töltött éveinket dolgozza fel.

P.: Fájt a búcsú nagyon. Az iskolában is az volt az utolsó nap, akkor kaptuk meg a bizonyítványt. Így először az iskolai barátaimtól búcsúztam el, aztán kimentem a jégre, pedig előző este volt az utolsó edzésem. A csarnokban rengetegen vártak, hogy elköszönjenek tőlem; olyanok is, akiknek akkor nem volt edzésük. Edzők, sporttársak, a karbantartók, a takarítók, a büfések, szülők, nagymamák. Futottam egy utolsó kört a jégen. Tapsoltak és fütyültek nekem. Odajött a legjobb barátom, Szása is. Elköszönt, aztán felült a biciklijére, indult haza, és láttam, hogy sír. Addig nem láttam őt sírni. Az oroszok nem sírnak. A lányok hoztak egy közös ajándékot: készítettek nekem egy koronát kerámiából, és a fejemre tették. Sok levelet kaptam: megírták, hogy milyen szépek voltak az együtt töltött évek, mennyit nevettünk. És azt is üzenték, hogy mindig visszavárnak ebbe a nagy családba. Lehet, hogy tizenhat évesen, 2020-ban, az első felnőtt világversenyem Grazban lesz. Oda is hazamegyek. Nekem fognak szurkolni a magyarok és az osztrákok is. Magyarország a hazám, de Ausztria is mindig az otthonom marad. Ha kijutok az olimpiára, mindkét országért futok. Megérdemlik. Itt vannak a szívemben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..