Fotó: Kissimon István
Hogyan találtak egymásra?
Tomka János: Szüleink régóta ismerték egymást, Anikóval egy ifjúsági csoportba jártunk, én vezetőként, ő résztvevőként. Tizenöt és fél éves korában annyira megtetszett nekem, hogy elhatároztam, ha leérettségizik, megkérem a kezét. Én huszonnégy éves voltam ekkor, éppen befejeztem az egyetemet, és elkezdtem dolgozni.
Tomka Anikó: János a bátyáimmal volt jó barátságban. Innen is ismertük egymást. De legfőképpen az ifjúsági alkalmak segítettek abban, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.
Hogyan képzelték el az egymással töltendő éveket? Van, ami ehhez képest egészen másként alakult?
T. A.: Nekem, mint frissen érettségizettnek az volt a tervem, hogy befejezem az egyetemet. Az, hogy ez hogyan fog történni, persze nagy kérdés volt. A tanulmányok befejezése után négy gyermeket szerettem volna, végül három született meg. Hozzá kell tenni, hogy mind a három terhességem nagyon nehéz volt. Ezt persze egyáltalán nem terveztem.
T. J.: Én úgy gondoltam az elején, hogy hosszú évtizedekig szerelmes leszek Anikóba. Ez így is történt. Azt is elképzeltem, hogy nem lesznek nagy nehézségeink, de bizony lettek. Egy hosszú ideje működő házasságnak is vannak periódusai – változik mind a két fél, ehhez alkalmazkodni kell, már senki nem ugyanaz, aki az elején volt.
Az Önök életében hogyan alakult ez?
T. J.: Az az időszak, amikor összeházasodtunk, és Anikó az egyetemre járt, mindenképpen eltért a későbbiektől. Miután Anikó befejezte a tanulmányait, én külföldön kezdtem dolgozni. Ez is egy egészen más életszakasz volt.
T. A.: Igen. Amikor én is kiköltöztem külföldre a gyerekkel, akkor lettem igazán önálló. Mindent nekem kellett megoldanom az idegen környezetben.
T. J.: A házasságunk elején én aktív ifjúsági vezető voltam. Ez számomra nagyon fontos volt, ezért azt hittem, hogy a jövőben is folytatható lesz. Rá kellett jönnöm, hogy át kell alakítanom a feladatokat, s ez is egy korszakváltást jelentett az életemben. Amikor visszaköltöztünk Németországból, nagyon nehéz lakás- és anyagi körülmények közé kerültünk. Emlékszem, ebben az időszakban nagyon behatóan tanulmányoztam Jób könyvét. Ekkor egy évig semmilyen gyülekezeti felkérést nem vállaltam.
T. A.: Miután nagyon fiatalon mentem férjhez – én egyetemista voltam, amikor János már kész mérnök –, eleinte a férjem sokkal többet foglalkozott az élet gyakorlati oldalával. Ő intézkedett mindenben. Ez, amikor vezető beosztásba került, megváltozott. Nem is ért rá, ezért rám hárult a család terhe, ugyanakkor ő eltávolodott a mindennapi élettől. Ezt nem rossz értelemben mondom, így fejlődött az életünk.
Ahhoz, hogy egy kapcsolat sokáig fennmaradjon, fontos, hogy a pár tagjai meg tudják oldani a konfliktusaikat. Önöknél milyen módszer vált be?
T. A.: Egy idő után megismerjük a társunkat, tudjuk, hogy bizonyos helyzetekre hogyan reagál. Ezt el kell tudnunk fogadni. Ugyanakkor van néhány olyan dolog, amellyel kapcsolatban még a mai napig csiszolódnunk kell.
T. J.: Azt is meg kellett tanulnom, hogy a problémákat nem lehet egy virágcsokorral elintézni.
T. A.: Többféle konfliktus van. A kívülről érkező kihívások esetében a kapcsolatunk teljesen összezár. Még szorosabb lesz. Ilyenkor a problémás helyzetből pozitívan jövünk ki. A belső gondokat mindenképpen ki kell beszélni. Mind a két félnek el kell mondania, hogy mit szeretne, mert ha elhallgatjuk, előfordulhat, hogy egy kis félreértést elefánttá növelünk. A másik fontos szempont, hogy egyenrangú félként beszéljük meg a problémákat.
Nem olyan régen két művész, illetve a média területén dolgozó házaspár volt a házasság hete arca. Fontos a jó házassághoz, hogy mind a két fél közel azonos érdeklődésű legyen?
T. J.: A mi érdeklődésünk nem mindenben egyezik. Anikóban erős a művészet iránti vonzódás. A tárgyak, a formák és a harmónia fontosak a számára. Nekem már az elejétől fogva az emberekkel való foglalkozás, a segítségnyújtás volt elsődleges. A házasságban is úgy van, mint a jól működő csoportokban: az összetartó erő a fő szempont. Vagyis nem az azonos érdeklődés a lényeges, hanem az, hogy a pár tagjai közel álljanak egymáshoz a mindennapokban. A másik fontos dolog a differenciálódás. Ez annyit jelent, hogy érdeklődési körtől függetlenül mindenki tudja, hogy mi a feladata. A harmadik pedig a közös elkötelezettség. A mi esetünkben ez Isten és az egymás iránti hűséget jelenti.
T. A.: Szerintem is alapvetően különböző az érdeklődési körünk. Annak ellenére, hogy a házasságunk elején mind a ketten „kockamatematikusok” voltunk. Ez egyáltalán nem baj, mert szélesebb a látókörünk, hiszen akarva-akaratlanul is beleláthatunk a másik munkájába.
T. J.: De nem feltétlenül túl mélyen…
T. A.: Igen. Persze a másfajta érdeklődést nem szabad lenézni. Nem mondhatom, hogy az enyémhez képest a másiké nem fontos.
Az anyagiak általában akkor kerülnek szóba, ha egy családon belül megélhetési gondok vannak. Ám amikor két ember összeköti az életét, akkor az addigi gazdálkodásukat is új alapokra kell helyezniük…
T. A.: Mi teljesen egy kasszán vagyunk. Soha nem merült föl, hogy melyikünk kereste, soha nem mondtuk egymásnak, hogy „ne költsd az én pénzemet”. Teljes bizalommal vagyunk egymás iránt. Bármikor meg tudnánk nézni, hogy a másik mire költött, de soha nem tesszük meg.
T. J.: Nekünk a közös kassza vált be, más megoldás idegen tőlünk, hiszen akkor mitől házasság a házasság? Kis titkok lehetnek, de csak akkor, ha meglepetést szeretnénk szerezni a másiknak. Erről egyébként őszintén kell beszélni, hiszen lehetnek anyagilag jó és kifejezetten rossz időszakok. A mi életünkben is volt ilyen. Fontos, hogy mindkét fél tisztában legyen a valós helyzettel, és együtt keressék a megoldást.
A házasság hete idei jelmondatául azt választották: Megtartó hűség. Miért? Mit jelent ez az Önök számára – most elsősorban a megtartó szóra helyezve a hangsúlyt?
T. A.: Bármilyen élethelyzetben, bajban vagy betegségben vagyunk is, a másik hűsége erőt, reményt, tartást ad. A hűség gyógyít.
T. J.: Nemrég a Felvidéken egy ifjúsági táborban beszéltem erről a témáról – nem csak a házastársi hűségről –, és azt vettem észre, hogy nagyon érdekli a fiatalokat. Paulo Coelhónál találtam egy idézetet: „A hűség olyan döntés, amelyet csak erős lelkeknek van bátorságuk meghozni.” Nem tartom magam erős léleknek. Ezért is választottunk másik szlogent, nehogy félreértsék, ne gondolja senki, hogy hűségesek csak kevesen lehetnek. Amikor összeházasodtunk, semmit sem tudtunk a jövőről, alig ismertük egymást, de a hűség ennek ellenére megtartó erőt jelentett. A házassági meghívóra ezt a bibliai idézetet írtuk: „Aki a tulajdon Fiának nem kedvezett, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk” (Róm 8,32). Mi tényleg komolyan gondoljuk, hogy „vele együtt”, vagyis Krisztussal együtt. Így lehet igazán megtartó a hűség.
A hűtlenség gyakorlati megvalósulása a legtöbb esetben már csak egy folyamat végét jelzi…
T. A.: Hogy a másik hűséges maradjon hozzám, ahhoz nekem is adnom kell valamit. Ha a társam hűtlen lesz, az azt is jelenti, hogy valamit nem talált meg a kapcsolatunkban. Ezt pedig én nem adtam meg neki. Fel kell ismerni, hogy a másiknak mi az igénye, melyek a szükségletei, hogy mindezt ne máshol keresse.
T. J.: Roppant fontos figyelni a másikra. Lehet, hogy nekünk éppen az segített ebben, hogy nem egyszerre indultunk. Már az elején hozzászoktunk, hogy mind a ketten más életstádiumban vagyunk. Ez az évek folyamán is alakult. Anikónak kellett többször visszalépnie a gyerekek miatt, de betegség esetén vagy más nehéz helyzetekben nekem is be kellett ugranom. Én nem láttam még olyat, hogy mind a két fél egyszerre helyt tud állni minden esetben. Kölcsönösen ki kell segítenünk egymást. Amikor meghívtak főiskolai tanárnak, vagy amikor ledoktoráltam, nekem nagy segítséget jelentett, hogy Anikó mellém állt és biztatott.
Gyakori, hogy a két fél eltérő életpályát fut be, ezért az évtizedek múltán már nem találják a közös hangot. Önöknél a vállalkozó lét, a kiteljesedés lehetősége segített-e abban, hogy kitartsanak egymás mellett?
T. J.: Mind a ketten nagyon fontosnak tartottuk, hogy Anikónak is legyen munkája, hivatása. Mert a gyerekek, a család csak egy ideig kínál egész embert igénylő feladatokat. Ugyanakkor a gyerekek felnevelése legalább akkora eredmény, mint egy magas beosztás.
Emlékeznek olyan krízisekkel teli időszakokra, amelyek próbára tették a házasságukat? Hogyan sikerült túljutni ezeken?
T. J.: Tizenöt évvel ezelőtt megkérdezte tőlem az akkori vezérigazgató, hogy néhány év múlva esetleg átvenném-e tőle a munkáját. Én akkor nemet mondtam, és ez Anikónak nagyon rosszulesett. Nem az, hogy nem vállaltam el – erre megvoltak az indokaim –, hanem az, hogy vele nem beszéltem meg a döntésemet. Másokkal egyeztettem, de őt nem vontam bele ebbe. Be kellett látnom, hogy ez így helytelen volt. Ezt megbeszéltük, bocsánatot kértem tőle, és ő megbocsátott. Felmerülő problémák esetén erre a három dologra van szükség.
– Ma nagyon sokan élnek élettársi kapcsolatban. Hallani olyan véleményt is, hogy a házasság pusztán jogi vagy gazdasági szövetség. Önök szerint mivel jelent ennél többet a házasság?
T. J.: Minden embernek van három alapvető lelki szükséglete. Egyrészt mindenki biztonságban szeretné tudni magát. Az is fontos, hogy az ember nélkülözhetetlen legyen valaki számára. Emellett mindenki közösségre, kapcsolatokra vágyik. A házasságban mindezeket megkaphatja. Méghozzá sokkal magasabb szinten, mint bármely más kapcsolati formában.
T. A.: A házasság egyfajta gátat is szab az embernek. Ez a kapcsolati forma jó értelemben kényszeríti az embert arra, hogy megoldja a problémáit. Nem lehet csak úgy, egyik pillanatról a másikra kilépni belőle, s ez egyúttal védelmet is jelent. A házasság jogi és gazdasági szövetség, de kell hozzá a szeretet is.
