Öveket becsatolni!

A történet Elena (Kasia Smutniak) és Antonio (Francesco Arca) megismerkedésével kezdődik egy esős tavaszi napon. A zsúfolt buszmegállóban „első látásra utálat” az eredmény. A következő találkozás alkalmával a – mit szépítsük – bunkó, macsó autószerelő Elena barátnőjének oldalán tűnik föl, mint annak ügyeletes csődöre. Valóban kínos ügy néhány napon belül ismét összefutni azzal, akit otrombasága miatt a hátunk közepére sem kívántunk volna, nemhogy a baráti társaságba. A napsütötte mediterrán városka terein könnyed szerelmi komédia kezd kibontakozni, miközben a fiatalok álmai is megvalósulnak, idővel a tuti jó kávézó is megnyit a lerobbant benzinkút „szocreál” épületében.

Lányregények irreális romantikáját súrolva lesz végül Elena és Antonio egy pár – azzal, hogy tűz és víz maradnak egymásnak. Jól megmutatkozik ez, amikor néhány évet átugorva, kisgyermekes szülőként látjuk őket marakodni. Elköteleződtek egymás mellett. Jóllehet a rendező az esküvő romantikáját nem osztja meg velünk, cserébe mosolyt fakaszt, hogy az imént még kockahasát villantó Antonio „jó férj” módjára immár szép pocakot növesztett. Aztán a film lassan irányt vált. Elenát nőiségében támadja meg a rettegett kór, mellyel felveszi a harcot, de úgy tűnik, csak barátaira számíthat, a férjére nem. Vagy a szerelem örök, és mindent legyőz?

A daganatos betegségekkel való szembenézés filmes feldolgozásai az utóbbi időben egyre többször kerülnek elénk (Most jó; Lány kilenc parókával). Rendre fiatal hölgyek a főhőseik, ahogy keserédes műfajuk is közös. Csinos színésznőkkel értelemszerűen könnyebben átadható e szituáció, a dráma is nagyobb, miközben a fiatalok figyelmét is felhívja arra, hogy ez bizony bárkivel megtörténhet. Elena is végigjárja a betegséghez kapcsolódó „alaphelyzeteket”, amilyen az első kezelés, az egészségesek fürkésző pillantásai, a parókák, a „miért pont én?” kínzó kérdése… A nehézségek ellenpontozását itt is az úton már előrébb járó, mégis vidám betegtárs adja, miközben a remény forrását a valódi örömök újraélése táplálja.

A török származású rendező ismét emberi kapcsolatok szövedékét vizsgálja, múltbéli terheltségekkel, vágyakkal, életörömmel, nosztalgiával. A szép képekben komponált filmet a nemcsak öncélúan suhanó kamera, a könnyeden működő jelenetek is szerethetővé teszik. No meg az olaszos temperamentum.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .