A hőlégballon és a befogadás napja
Fotó: Mészáros Ákos

 

Berlin Freie Stadt – szinte mellbe vágta az utazót a hatalmas transzparens a nyugat-berlini S-Bahn Zoo­logischer Garten nevű megállójánál. Berlin szabad város – láthatta ezt bárki, aki lejött a magasra épült állomás lépcsőin 1981 nyarán, amikor e jegyzet írója is ott járt. Különleges státuszt jelentett ez akkoriban, hiszen Nyugat-Berlin határainál nem volt ellenőrzés, bárki beléphetett a városrészbe, határőrök csak a kelet-berlini oldalon voltak. Ott viszont nagyon intenzíven ellenőrizték minden átlépő útlevelét, igazolványát. A hidegháború idején – ma már elképzelni is nehéz – két világot választott el egymástól a berlini fal, amely teljesen körbevette a nyugati városrészt, mint afféle csapda a bent rekedtek számára. Csakhogy furcsa módon nem a nyugat-berliniek voltak bezárva, hanem a kelet-berliniek voltak kizárva onnan, 1961-től egészen 1989-ig, a fal lerombolásáig. Mindez igaz az egész akkori NDK-ra is, hiszen a keletnémetek nem kaphattak kiutazási engedélyt nyugat-európai országba, az NSZK-ba meg pláne nem. Így aztán a kör bezárult, nem volt hova menni, a határokat fal, szögesdrót, több helyen aknazár és a senki földje választotta el a szabad világtól.
Petőfi is megénekelte már: „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.” És tegyük hozzá harmadikként a pénzt. E három dologért, úgy tűnik, az emberek mindenre képesek. Még az életük kockáztatása árán is megkísérlik kivívni a szabadságot, elnyerni a szerelmet vagy megszerezni a pénzt, amire vágynak. Olykor még a családjukat is képesek kitenni ezért a legnagyobb veszedelemnek. Ezt láthatjuk A hőlégballon című német filmben is, amit mostanában vetítenek a mozikban. Michael Herbig alkotása egy olyan, megtörtént esetet dolgoz fel, amikor már nincs más lehetőség a menekülésre: a levegőben kell megpróbálni átjutni Nyugatra, egy jobb élet reményében.
A film készítői nem sokat váratják a nézőt, azonnal érzékelhetjük a diktatúra lényegét. Az első képsorok az NDK hétköznapi valóságát, az elnyomó rendszer brutalitását mutatják meg. Egy éjszaka egy fiatalember a vasfüggönyön át megpróbál Nyugatra szökni, de a határőrök észreveszik, és felszólítás nélkül lelövik. Közben egy másik helyszínen az NDK ifjúsági tömegszervezete, az FDJ éppen tagjaivá avatja a tizenéves fiatalokat. A rendezvényen felszólaló vezető pártember világosan a fiatalok értésére adja, hogy mit vár el tőlük a kommunista német állam. „Biztosak lehettek benne, hogy mostantól soha nem tévesztünk titeket szem elől” – mondja ünnepi beszédében a funkcionárius.
Rövidesen kiderül, hogy a film főszereplői, nem is egy, hanem két család tagjai – négy felnőtt és négy gyerek – elhatározták, készítenek vagy tulajdonképpen inkább varrnak egy hőlégballont, és a levegőbe emelkedve azzal próbálnak átjutni a zöldhatáron át a Német Szövetségi Köztársaságba.
Először csak az egyik család vág neki az útnak. „Nem jövünk vissza, Doris” – mondja Peter, amikor a felesége rendben akarja elhagyni a lakásukat, mielőtt elindulnak az erdőbe, utolsónak szánt belföldi útjukra. Négyen ülnek a Wartburgban, a hozzá csatlakoztatott utánfutóban szállítják a hőlégballon alkatrészeit. Barátaik, a másik család tagjai nem mennek velük, a férfi túl kicsinek és veszélyesnek tartja a ballont nyolc ember számára. Peter családjának végül is sikerül felszállnia az óriási lufival. Már majdnem elérik a határt, ám egyszer csak befagynak a vezetékek, és süllyedni kezdenek. Lezuhannak. Szerencsére túlélik, még sérüléseket sem nagyon szereznek. Csupán néhány méter választotta el őket a szabadságtól. Hajnalban felpakolnak és hazaindulnak, a ballont és a piros gázpalackokat is hátrahagyva. A szerkezet többi darabját egy kisebb tóba dobják. A határőrök, miután megtalálják a hőlégballon maradványait, kétszáz kilométeres körzetben keresik őket az erdőségben.
Peter, az apa igazi ezermester, elektrotechnikus. A szomszédjuk a Stasi embere, az állambiztonsági minisztérium munkatársa. A fordulatokban gazdag, kalandos film története igazából itt kezdődik, a „bűnösök” felkutatásával. Mintha csak egy krimit látnánk, zajlik a nyomozás a határsértők után. De nem volna helyes, ha ennek további részleteit is ismertetnénk.
A történet folytatásaként aztán a 80-as évek utazásaiból ismert, kelet-berlini Hotel Stadt Berlinben felötlik a főszereplőkben egy újabb terv, s elhatározzák, megpróbálják még egyszer, ezúttal egy nagyobb ballonnal. Ám ennek a kalandnak az élménye már legyen azoké, akik a történet folytatása mellett döntenek, és beülnek a moziba, mert kíváncsiak, mi lesz a kimenetele ennek az esztelennek tűnő, rendkívüli vállalkozásnak. A film mindenképpen érdekfeszítő, akkor is, ha ismerjük a végkifejletet, hiszen a hőlégballon magmaradt darabjai ma is láthatók a berlini Checkpoint Charlie Múzeum állandó kiállításán, a falmúzeumban.
Mostanában több olyan német játékfilm is szerepel a mozik műsorán, amelyek a közelmúlt történelmi időszakait dolgozzák fel. Ilyen volt például A néma forradalom című, amely 1956-ban játszódik, amikor egy egész keletnémet gimnáziumi osztály együttérez a magyarországi forradalom áldozataival, s ezért néhány perces némaságot fogadnak. Úgy látszik, a németeknek sikerül bemutatniuk a XX. század németországi eseményeit. Nálunk késik történelmi közelmúltunknak ez a fajta feldolgozása, még ha időnként akad is egy-egy halovány kezdeményezés.
Ehhez a témához kapcsolódik a Magyar Nemzeti Múzeumban a Befogadás napja 89’ – 30 éves a Magyar Máltai Szeretetszolgálat címmel rendezett kiállítás. Az épület körcsarnokában egy informatív, képekben gazdag, remek áttekintést láthatunk az 1989-ben történtekről, az úgynevezett páneurópai piknikről. Már a Múzeumkertben az ember szemébe ötlik egy korabeli újságokkal tapétázott Trabant, amint az Arany János-szobor jobbján várja a nosztalgiázó látogatókat. Rajta a máltai kereszt. Találó, hogy ideállították ezt az autót, hiszen a Trabant volt a népautó az NDK-sok számára, ahogyan nekünk, magyaroknak is, az egész rendszer jelképeként. Viszonylagos olcsósága, könnyű javíthatósága hamar népszerűvé tette az autóvezetők körében, meg hát ehhez lehetett hozzáférni akkoriban a Merkur átadótelepein.
A Nemzeti Múzeum körcsarnokában bemehetünk a máltaiak egyik sátrába is, amit 1989-ben használtak az NDK-s menekültek megsegítésére. Ilyen sátrakat állítottak föl a zugligeti Szent Család-templom kertjében, ahol Kozma Imre atya vezetésével fogadták és ellátták a keletnémet menekülteket, 1989. augusztus 14. és november 14. között.
A kiállítás megálmodói rengeteg kinagyított fényképpel illusztrálták az akkori eseményeket. Az egyik fotón egy Trabant mellett egy Mercedes áll. Utasai láthatóan kelet- és nyugatnémet állampolgárok, akik egymásnak örülnek a Balatonnál. Sokan emlékezhetnek a DDR és D jelzésű autókra, amelyekből nyaranta jó néhány közlekedett a magyar tenger partján.
1989 nyarán egyre nagyobb számban keresték föl NDK-s állampolgárok a Német Szövetségi Köztársaság budapesti követségét, hogy segítséget kérjenek az NSZK-ba történő áttelepüléshez. A korábbi években számos honfitársuknak sikerült ezt elintézniük a kelet-berlini NSZK-képviseleten és más nagykövetségeken keresztül. 1988–89-ben az NDK-állampolgárok elözönlötték a Német Szövetségi Köztársaság prágai és varsói nagykövetségét, kelet-berlini állandó képviseletét, sőt az ottani dán és amerikai nagykövetséget is, ahol gyakorlatilag kikényszerítették kiutazásuk engedélyezését.
Az 1989-ben történt események végigkövethetők a kiállításon, és a látogató hiteles képet kaphat arról, hogy a most harmincéves Magyar Máltai Szeretetszolgálat hogyan közreműködött ebben a politikailag is kényes helyzetben. Megtudhatjuk, miként álltak helyt akkoriban „a szeretet önkéntesei”.
A tárlat vitrinjeiben láthatjuk az egykori határzár, a szögesdrót egy darabját, az átvágásához használt fogót, kötelet és más eszközöket.
Ide idézzük Kozma Imrének, a szeretetszolgálat elnökének gondolatait, ahogy a szervezet 25. évfordulóján elhangzott beszédében megfogalmazta: „Az egyetlen lehetséges választ adtuk az akkori történésekre, és ezt a választ befogadásnak mondottuk. Akkor megtanultunk valamit, a legfontosabb igazságot: az ember a másik embernek testvére, és előítéletek, ellenérdekek embereket egymástól nem választhatnak el.”
Harminc évvel megalakulása után is gyakran hallhatunk a Magyar Máltai Szeretetszolgálat működéséről. A szervezet évről évre bővül, növekszik, mélyül. Ma több mint kétezer főállású munkatárs, hatezer önkéntes és kétszázötven szociális intézmény szolgálja a rászorulókat szerte az országban és az egész Kárpát-medencében. Mára „a Málta” Magyarország egyik legnagyobb karitatív civil szervezetévé vált, amely számos területen tevékenykedik a rászorulók megsegítéséért.

 

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..