Ehhez sokszor arra van szükség, hogy kilépjünk a plébániánkról, és találkozzunk másokkal, oldott együttlétek során osszuk meg egymással a gondjainkat. Így mindig készek maradunk megújulni, és friss szemléletűek, fogékonyak tudunk lenni mások ötleteire, lelkiségére. Egerben mi Mártonnal már nemcsak vendégek vagyunk, hanem csoportot is vezetünk, és az ötleteinkre is számítanak a szervezők. Én mindig nagyon várom már a januárt, mert tudom, mennyire fel szokott tölteni a négy egri nap; az, hogy jó hangulatban, testvéri légkörben, egymásra nyitottan vagyunk együtt. Továbblépéshez segít, és szélesíti a látókörömet, mert mindig találkozhatom határon túli, például kárpátaljai és erdélyi paptársakkal is, akik elmondják, hogyan élnek, működnek, milyen nehézségekkel küzdenek. Szerintem ebben a vonatkozásban is érvényes, amit Beer Miklós püspök gyakran hangoztat: nem szabad „önszórakoztató gettóegyháznak” lennünk, bezárkóznunk, belterjessé válnunk. Ehelyett őszinte érdeklődéssel kellene fordulnunk mások felé, akármilyen határok választanak is el tőlük.
Kiss Márton, a partiumi Bélfenyér plébánosa: Ferenc pápa nemrég a római kúria egyik nagy betegségeként említette a komor arcot, amely sajnos nemcsak ott, hanem egyházszerte is gyakori. Pedig az öröm, a humor a legkevésbé sem az ördögtől való, sőt híveknek és papoknak egyaránt úgy kell, mint egy falat kenyér. Egerben évről évre ebben fürdőzünk, és biztos vagyok benne, hogy a plébániai közösségeinket is formálja majd az, amit mi átélünk, amivel ott gazdagodunk.
A lelkipásztori találkozó a papi barátságok ápolásának üdítő alkalma is. Attilával a pécsi szemináriumban együtt tanultunk; a barátságunk ott kezdődött, és az egri alkalmakon elevenedett újjá. Időnként meg is látogatjuk egymást, és amikor szükséges, kisegítünk egymás plébániáján; a Bélfenyér és Dombóvár közötti távolság öthat órányi autóút. A dombóváriak közül sokan rendszeresen segítenek bennünket, a gyermekotthont, amelyet tizenhat éve alapítottam.
Attila: Fontosak a papi barátságok azért is, mert kimozdíthatják az embert a megszokott gyakorlatából, megváltoztathatatlannak hitt felfogásából. Mert egymástól talán jobban viseljük a kritikát, míg amúgy hajlamosak vagyunk nagyon ragaszkodni az elképzeléseinkhez.
Márton: A helyettesítések pedig azért jók, mert a hívek könnyebben elmondják a panaszaikat egy vendégnek, mint a saját papjuknak, akit nem akarnának megsérteni. És az is előfordul, hogy a helyettesítő pap tud olyan témával előhozakodni, olyan ügyben megoldást találni, amelyre a plébánosnak már jó ideje nem sikerült, bárhogyan is próbálta.
– Miért lettek barátok, mi köti össze Önöket leginkább? És mit jelent az Önök számára általában a barátság?
Attila: Nemrég, január 31-én az M1 Család-barát című műsorában vendég voltam Tokody Ilona jó barátjaként. Ennek kapcsán elgondolkodtam, mi a legfontosabb számomra egy barátságban, hogyan tekintek a barátaimra. Arra jöttem rá, hogy amikor egy ember izgalmassá válik számomra, mert becsülöm, amit csinál, mert lelkesedni tudok a tehetségéért, humoráért, emberségéért, ezzel mindig együtt jár az, hogy szeretném másokkal is megismertetni, amit képvisel, tenni azért, hogy minél többen tudjanak a létezéséről. Marcival is így vagyok: feladatomnak érzem, hogy rámutassak, hogy minél többeknek beszéljek az ő nagyszerű bélfenyéri kezdeményezéseiről. Biztos vagyok abban, hogy Jézusról is csak az tud hitelesen beszélni, akit igazán lázba hozott, aki személyesen érintve érzi magát az ő példája által.
Márton: Az is összeköt bennünket Attilával, hogy mindketten voltunk már Jálics Ferenc szemlélődő lelkigyakorlatának résztvevői, és fontosnak tartjuk a szemlélődő ima rendszeres gyakorlását. Az is közös bennünk, hogy keressük a kapcsolatokat a művészet és a sport világában, szívesen hívunk meg vendégségbe a plébániánkra hiteles hírességeket; olyanokat, akiken átsüt valami nehezen meghatározható lelki többlet. Ha ilyen embert ismerünk meg, ajánljuk, bemutatjuk őket egymásnak. Mindketten nagyon hitelesnek tartjuk például Szemerédi Bernadett színésznő munkáját, akitől távol állnak a művészi allűrök. Ennek alátámasztására már azt is elég megemlítenem, hogy Bélfenyéren azonnal, kérés nélkül mosogatni és takarítani kezdett a plébánián, pedig nagyon igyekeztünk lebeszélni.
– Idén milyen gondolatok, élmények hatottak Önökre legerősebben a lelkipásztori-teológiai napokon?
Márton: Engem az ragadott meg leginkább, amit Székely János püspök hangsúlyozott az előadásában: hogy Isten országa már itt, a földön elkezdett megvalósulni, és nemcsak a túlvilágra várható. Olyan ajándék továbbá, amely munkát is jelent számunkra. Nem mi kezdeményezzük ugyan, de az együttműködésünkre nagy szükség van hozzá. Az én értelmezésemben ez a Jézus szíve szerinti társadalom megvalósítására teendő erőfeszítéseinket jelenti, amelyek számomra, aki odaát, Partiumban élek, az átlagosnál is nagyobb kihívásként jelentkeznek. Azt, hogy a határok lényegében megszűntek, jelképes jelentőségűnek tartom, és ez az adottság arra indít, hogy minél erősebben keressem és ápoljam a magyarországi kapcsolataimat. Nagyszerű, hogy Egerben minden év elején lehetőségem van erre. Kiváló alkalom ez a találkozó azért is, mert a paptársakkal ilyenkor megtervezhetjük az évet, egyeztethetjük a programjainkat, meghívhatjuk egymást vendégségbe.
Attila: Rám is erősen hatott Székely püspök előadása, akárcsak Szecsődi Péter ceglédi plébános gondolatai. Az, hogy Isten országának építése nem feltétlenül azonos az „akciózással”, a programok tömkelegével, amelyeket egy plébánián szerveznek. A lényeg ezzel szemben az, hogy az élet élni kezdjen benned, és te hagyd. Hagyd, hogy indítson, változz adventi emberré, és merj „a huzatba állni”, a terveiden változtatni, ha a körülmények úgy kívánják. Ne ragaszkodj feltétlenül az elképzeléseidhez, hanem engedd, hogy a Lélek keresztülhúzza őket!
A Szentjánosbogár közösségnek azok a tagjai, akiknek a Bogár-táborokban csoportvezetőjük voltam, ma már érettségi előtt állnak, és időnként megkeresnek. Így volt ez most, Egerben is. Ez a legjobb korosztály abból a szempontból, hogy őszinték, kíváncsiak, és mernek hozzám fordulni a problémáikkal, tanácsot kérni. Megtisztelő és felelősségre intő, hogy bíznak bennem. „Atitiszi, mondd meg a tutit!” – szokták kérni. Barátnak kell tekinteni őket, és csak igazi, őszinte, komoly válaszokat szabad nekik adni. Óriási éhség van bennük arra, hogy az élet nagy kérdéseiről kertelés nélkül beszéljenek velük. A Jálics-lelkigyakorlat, amelyen én tavaly voltam először, arra is megtanított, hogyan lenne helyes a másik emberre tekintenünk. Sokszor vagyunk reflexből ítélkezők, indokolatlanul kritikusak, noha nem tudhatjuk, mi kavarog másokban – és ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, a mi lelkünk állapotára is gyakran az „őskáosz” jellemző leginkább.
Ha hatni akarunk a világra, akkor nem lehetünk ítélkezők, kívülállók! És nem állhat abból az életünk, hogy hívekre várunk a plébánián. Hanem ott kell jelen lennünk, ahol az emberek az életüket élik, mint Jézus tette a Galileai-tenger partján vagy a kánai menyegzőn. Az egyház bezárkózása semmiképpen sem indokolható. Én ezért igyekszem minél többfelé, a legkülönbözőbb társadalmi eseményeken jelen lenni Dombóváron.
Márton: Vesszőparipám, hogy Isten országának építése nem „duma”, és hogy a küldetésünk nem elsősorban az egyházba szól, hanem az egyház tagjaiként a világhoz. Ahhoz, hogy a föld sója és a világ világossága legyünk, áldozatokra, komoly munkára van szükség. És szerintem ezt leghelyesebb már fiatalkorban megtanulni. Egy-egy egyházi közösségről mindig sokat elárul, hogy hajlandóak-e másoknak segíteni, karitatív akciókban részt venni. Bélfenyéren nemrég egy adomány lehetővé tette, hogy kicseréltessük egy ház tetőszerkezetét. Új cserepet venni viszont nem volt pénzünk. A Bokor közösség egyik csoportja oldotta meg a helyzetet: leszedték, drót – kefével letisztogatták, majd újrafestették és visszarakták őket. Számomra az ilyesmi a leghitelesebb keresztény tanúságtétel.
Nemrég egy vállalkozó támogatásával a magyarság megmaradása szempontjából fontos akciót indíthattunk el Bélfenyéren. Minden magyar családot ötszáz pelenkával támogatunk a harmadik gyermekük születése után, és ezt a kezdeményezést idővel egész Erdélyre szeretnénk kiterjeszteni. Az ajándékot a templomban, a keresztelőhöz kapcsolódva, a misén szoktam átadni.
Attila: A mi antióchiás dombóvári fiataljaink is komoly munkát végeztek nyáron a karitásztáborban, három héten át, nyolctól négyig mindennap. Büszke voltam rájuk, és el is ámultam, hogy mennyire nem teherként, áldozatként fogják fel ezt. A fiatalok lelkesedése, szeretetenergiája láttán sokunkban ébredhetnek nagy remények a jövő egyházával és világával kapcsolatban. Sok kívülálló negatív sztreotípiákban gondolkodik az egyházról. Azt hiszik, hogy a múlt intézménye, és a ma számára nincs mondanivalója, az új nemzedékeket pedig végképp nem képes magához vonzani. Emiatt nagyon jó ilyen ellenpéldákkal szembesülni. De az is jó lenne, ha el tudnánk fogadni, hogy mi csak magvetők vagyunk, lehetünk, a termés, bármilyen fájdalmas is ez, a mi életünkben már nem lesz meg.
Márton: Azért annak örülnék, ha legalább abban biztosak lehetnénk, hogy a konkoly nem fogja elnyomni a búzát, és hogy a virtuális világ nem szippantja mindenestül magába a mai gyerekek többségét. A természetjárásnak, a táborozásnak, a kétkezi munkának és az áldozatvállalás gyermekkori megtanulásának ezért tulajdonítok akkora jelentőséget.
Fotó: Kissimon István
