A hit történetei

 

Azt mondja nekem: „Hallotta tiszteletes úr a Jóskát imádkozni?” „Igen, hallottam” – válaszoltam neki. „Mit szól hozzá? Ő nem hívő ám! Csak betanulta a szöveget, mutogatja magát, villogtatja a pávafarkat Isten előtt. Nem, nem hívő ő. Aztán a Miskát hallottae? Merthogy az se hívő.” Felsorolta az összes ott lévő embert, és megállapította róluk, hogy ők bizony nem hívők. Majd megszorította a kezem: „Tiszteletes úr! Csak ketten maradtunk.” Fél perc múlva ismét megszólalt: „Ámbár… Maga felől is vannak kétségeim.”

Egy másik élményemet is elmondom. Talán sokan ismerik a híres festő, Udvardi Erzsébet gyönyörű képeit, az ezüsthídról és az aranyhídról. Gyönyörűség nézni őket. Fantasztikus mélységei vannak a képeknek, nagy titkok vannak bennük elrejtve! Láttam egyszer egy aranyhidat – élőben. Akkor fedezhető ez fel, ha a Balaton derékig érő vizében nyugat felé fordul az ember. Ilyenkor mindenki aranyhidat lát. Ahogy elindul lefelé a nap a Keszthelyi-öbölnél, gyönyörű aranyhíd jelenik meg. Ha odébb megyek egy fél méterrel, akkor is látom. Ez egy fantasztikus optikai jelenség: a víz, a fény, ahogy én állok, ahogy csillog a víz – ez mind összejátszik benne. Mikor ezt megpillantottam, arra gondoltam, hogy Istennel is így van a dolgunk. Én állok a nap felé fordulva, és megnyílik számomra egy aranyhíd. A mellettem állónak, aki a nap felé fordul, szintén nyílik egy aranyhíd, meg a harmadiknak is. Mindannyiunknak megjelenik egy ilyen gyönyörű ösvény. Hogy ez megtörténhessen, csak a nap felé kell fordulnunk.


 

Kocsis Fülöp:

Hat kupac cukorrépa és a megtérés

El szoktam mondani a fiataloknak, mert őket is mindig megérinti, hogy én már jelentkeztem a szemináriumba, amikor megtértem. Éppen katona voltam, és mezőgazdasági munkán voltunk: cukorrépát szedtünk. Egyik társam megkérdezte tőlem, hogy hány kupacot szedtem. Én azt hiszem, hatot szedtem, de azt mondtam neki, hogy nyolcat, mert a többiek mind többet szedtek. Aztán egyszer csak belém hasított a felismerés: hazudtam. Rettentő mód megrázott az élmény. Hogy tehettem ilyet? Ez vetette fel a kérdést, hogy akkor most az Istennek szolgálok vagy sem. Hogy van ez? Belefér a hazugság? Aztán a második lépésem az volt, hogy rendbe tettem a helyzetet. Vívódtam vagy egy fél éjszakán keresztül. Még akkor éjjel odamentem alvó barátomhoz, és azt mondtam neki: „Bocsáss meg nekem, nem nyolcat, csak hatot szedtem.” „Hagyjál már ilyen hülyeségekkel!” – neki nyilván ennyi volt, de attól kezdve valóban él bennem, hogy semmiben nem lehet megalkudni, csak teljes szívvel szolgálni az Istent.

Ha Istenbe vetett hit nélkül élünk, nagyon behatárolt az életünk. Lehet akkor is alkotni, hihetetlen dolgokat csinálni. De az nagyon lényeges kérdés, hogy vajon meddig tart az a nagynak tűnő cselekedet. Ha nagyot alkotunk, sok esetben magunkat akarjuk naggyá tenni. Ez jó érzés, hiszen az ember törekszik arra, hogy elismertséget szerezzen. De csak ideig tartó érzésről van szó. Mindig az a vége, hogy kielégületlenség érzésünk támad, mert a törekvésnek mindig megvan a végtelenre nyitottsága. A hit arra tanít meg, hogy van végtelen távlat. A hit sokkal többet tud elmondani, mint az értelmünk. A rációval nem lehet felfogni, hogy van túlvilág, feltámadás, végső igazságszolgáltatás, örök élet. Erre az ember véges elméje már nem képes. A hit kitágítja ezt a látást, és ezáltal minden tevékenységnek távlatot tud adni.

Fabiny Tamás:

Mi csak eszközök vagyunk a hitre jutásban

Az igehirdetők a szószéken érzik jól magukat, az az elsődleges közegük, ahonnan Isten igéjét hirdethetik. Az ember úgy szokott felmenni a szószékre, hogy imádkozik is e szolgálatért, valamint amennyire csak lehet, becsületesen felkészül, hogy közvetíteni tudjon valamit Isten szavából. Szeretné segíteni az embereket a hitre jutásban, a hitben való megerősödésben. Átéltem már többször, hogy valaki az igehirdetés után odajött hozzám, szavakat, mondatokat idézett az igehirdetésemből. „Amikor azt mondtad, amikor arról beszéltél, hogy…” – és hosszú részeket véltek idézni tőlem. Én pedig teljesen biztos voltam benne, hogy azokat nem is mondtam. Jegyzetben vissza lehetett volna keresni, magnón meg lehetett volna hallgatni, hogy a nekem tulajdonított részt nem mondtam. Csak ő vélte hallani. Ennek alapján gondolhatjuk, hogy az emberek azt hallanak, amit akarnak. De mindezt úgy is mondhatjuk, hogy az Úristen még a saját lehetőségeinken túl is fel tud használni minket. Úgy is eljuthat valaki a hitre, hogy mi ebben csak annyira veszünk részt, mint az említett esetben. Eszközök vagyunk. Csak állunk, és mi csodálkozunk a legjobban, hogy valaki hallott valamit, pedig nem is mondtuk. Milyen jó, hogy az Úristenen múlik valakinek a hitre jutása!

Fotó: Vahl Ottó