A Himnusz margójára

 

A költemény Istenhez szóló fohász, amely történelmi hányattatásainkat és jóval ritkább sikereinket is felsorolja, s bajaink legfőbb okaként – a külső körülmények mellett – széthúzásunkat is kárhoztatja. Ha ünnepi pillanatokban közösen elmondjuk, elénekeljük, vagy akár csak magunkban mormoljuk ezt a nemzeti imát, rendre elgondolkodhatunk azon, vajon miért, hogy még mindig ugyanolyan érvényesek a benne megfogalmazott gondolatok, mint a költemény megszületésekor. Miért érezzük úgy, hogy a mea culpa ma ugyanolyan helyénvaló, mint százkilencven évvel ezelőtt? Mert a jelek szerint nem és nem tudunk tanulni a múlt hibáiból. Mintha egyenesen keresnénk magunknak a bajt önsorsrontó viszálykodásainkkal, ahelyett, hogy összefognánk a nehézségek idején.

Nemzeti tragédiáink sorába a reformkor utáni emberöltők megannyi hányattatását, vereségét és veszteségét is odailleszthetnénk. S mit mondhatnánk a széthúzásról? Hiszen ugyanúgy gátja a nemzeti felemelkedésnek, mint korábban, s ki tudja, miféle jel, sorscsapás, isteni figyelmeztetés kellene még, hogy belássuk: ez így nem mehet tovább. Úgy élünk, mintha tét nélküli játék volna közös életünk ebben a nekünk rendelt kis országban, s mintha nem hinnénk el, hogy előbb-utóbb menthetetlenül megbosszulja magát a szakadatlan belső ellenségeskedés.

Azt hiszem, Kölcsey ma sem találhatna megfelelőbb formát nemzeti sorskérdéseinket számba vevő gondolatainak kifejezésére, mint az Istent megszólító fohászkodást. Könyörgése ugyanolyan szívbe markolóan időszerű, mint azon a százkilencven évvel ezelőtti napon, amikor Csekén odaírta az elkészült kézirat alá a dátumot. A forma és a műfaj megválasztásának kérdése csupán ízlés dolga, ellenben az tény, hogy mi magunk, a főszereplők továbbra sem váltunk pozitív hősökké saját történetünkben. A könyörgés mellett ugyanakkor a háláról sem feledkezhetünk meg. Hálával tartozunk azért, hogy minden bűnünk ellenére még mindig él a nemzet, s évről évre bőven akad olyan kulturális teljesítmény, amelyet ünnepelhetünk, amelyre büszkék lehetünk, s amelyre akár az egész világ felkapja a fejét. Reméljük, az idén sem lesz ez máshogyan.