A himnuszköltészet a keresztény líra évszázados kincse, s mint a neve is jelzi, „himnuszokról”, vagyis dicsőítő hangvételű versekről van szó, amelyek a mai gyakorlatban javarészt római egyházunk sok évszázados hagyományából kerültek az imaórák liturgiájába, de vannak köztük modern alkotások is, és szép számmal akadnak köztük olyanok is, amelyeket a bizánci, az ambrozián, illetve a középkor során elsorvadt gallikán liturgia hagyományából vettünk át. A himnuszok, ahogyan jeleztem is, az imaórák elején kapnak szerepet. E lírai dicsőítő énekekkel a zsolozsmát végző megismeri az adott imaóra vagy liturgikus nap hitbéli mélységeit, teológiai jelentését, vagyis hogy az adott imaóra hogyan kapcsol minket Krisztus megváltó művébe. Továbbá a himnusz vezet be abba, hogy azon a napon – ha valamilyen ünnep vagy emléknap van – egyházunk mit ünnepel.
A himnuszok, mint a liturgia szinte összes szövege, alapvetően az énekelt végzés figyelembevételével készültek, ennek érdekében a szöveg szakaszokba (versszakokba, strófákba) lett tördelve, az egyes sorok, szakaszok pedig szándékolt prozódiai ritmusnak és rímképletnek engedelmeskednek. E nyelvtani és prozódiai szabályok a római liturgia alapvető énekmódja, a gregorián dinamikájában érvényesülnek leginkább, de az egyházi tanítóhivatal egyéb énekmódok alkalmazását is lehetővé teszi a himnuszéneklésben, ügyelve a római módra történő liturgikus végzés hagyományainak érvényesülésére, illetve az alapvető, emberi, a jó ízlés által sugalmazott előadásmód kívánalmaira (Általános rendelkezések az imaórák liturgiájáról, 177–178. pont).
Az ima része – hiszen az egész ember (a test, a lélek, a szellem, az érzelmek stb.) imádkozik – az érzelmi és szellemi ráhangolódás Isten jelenlétére, akihez imádkozunk, akit dicsőítünk, akitől kérünk. A himnuszok nemcsak ráhangolnak e jelenlétre, hanem – és ez éppen az énekes végzéskor mutatkozik meg leginkább – segítenek vágyódni, örülni, vagyis szeretetre gyulladni a legszentebb Szentháromság iránt. Opcionális jelleggel ezt a dinamikát követi a himnusz végzésekor alkalmazott testtartás: a himnuszt általában állva imádkozzuk, míg az utolsó strófánál, amely általában a Szentháromság kifejezett dicsőítése, mélyen meghajlunk az isteni névnek. Szeretetből. A zsolozsma e szeretetről szól.
