Mint az első idők sok szentjéről, Tamás apostolról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Egyike volt azoknak, akik akkor is hűségesen kitartottak Mesterük mellett, amikor a nagy többség már kezdett tőle elpártolni, mert a nép vezetőinek ellenséges magatartása egyre nyilvánvalóbbá vált.
János evangéliumában van a legnagyobb szerepe. Itt azokkal a szavaival, melyekkel felszólítja a többi apostolt: „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt”, kijelölte a tanítványok útját, a keresztre feszített Krisztus követését. Ebből érthető, hogy a II. századból származó apokrif irat, a Tamás-akták – amely arról tudósít, hogyan hirdette az evangéliumot egészen Indiáig – Jézus rokonának mondja, aki külsőre is, sorsában is a leginkább hasonlított hozzá.
A legfontosabb jelenet, ami miatt Tamást emlegetni szokták, János evangéliumának végén olvasható (20,24–29). Ez az eredetileg húsz fejezetből álló evangélium csúcspontja, ahol nem is annyira az apostol kételkedése, mint inkább hitvallása és Jézus válasza a lényeges: „Tamás felkiáltott: »Én Uram, én Istenem!« Jézus csak annyit mondott: »Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek!«”
Tamás India északi részén is hirdette az evangéliumot. Főleg az istenfélő asszonyok hallgatták szívesen. Nagy hatással volt rájuk képekben gazdag beszéde, mert érzékletes hasonlatokban szólt Isten igéjéről. A férfiak megharagudtak az asszonyok – köztük egy királynő – „megzavarójára”. A király elé hurcolták az apostolt, és megkínozták. Tamásnak azonban csodálatos módon nem lett semmi baja. Végül arra akarták kényszeríteni, hogy mutasson be áldozatot egy ércbálvány előtt. Letérdelt, és ezt mondta: „Imádlak, Jézus Krisztus!” A bálvány erre elolvadt, mintha viaszból lett volna. A szentély papja azt gondolta, bosszút kell állnia istene nevében, ezért kardjával átszúrva megölte az apostolt.
Indiában ma is élnek úgynevezett Tamás-keresztények (a Szír-malabár Katolikus Egyház tagjai), akik úgy tartják, őseiket maga az apostol térítette meg.
