A perigeux-i püspök 1600. október 12-én szentelte pappá Chateaul’Eveque-ben. Nagy szüksége lett volna valami javadalomra, mert nemcsak szegényen élt, hanem sok adóssága is volt. Ennek tulajdonítható, hogy 1605 elején két évre eltűnt, anélkül, hogy hitelezőit kifizette volna.
1607-ben és 1608-ban írt két leveléből tudjuk, hogy örökösödési ügye kapcsán Marseille-be kellett utaznia. E levelekben Vince beszámol arról, hová tűnt az elmúlt években: török kalózok elrabolták és eladták rabszolgának, ám ezt semmilyen történelmi bizonyíték nem erősíti meg.
Mindenesetre Vince 1608-ban Párizsba ment. Minden reményét abba vetette, hogy sikerül kapnia valami jövedelmező egyházi hivatalt, és végre megszabadulhat gyötrő anyagi gondjaitól. Egyéves várakozás után, 1610-ben végre teljesült a kívánsága: IV. Henrik király első felesége, Valois Margit házikáplánja lett.
Sok rétegét látta a társadalomnak. Amerre megfordult, karitatív és missziós munkát végző testvérületeket hozott létre. Életre hívta a Misszióstársaságot. Először a Collége des Bons Enfants-ban (jó gyermekek kollégiuma), majd 1632-től a Szent Lázár priorátusban volt az otthonuk. Ez utóbbiról kapták később a lazaristák elnevezést.
Az új kongregáció gyorsan fejlődött: kezdetben csak a francia városokban, 1643-tól már külföldön is egymás után alakultak a házai. Algírban, Tuniszban és Madagaszkárban is sikerült Vincének missziós állomásokat szerveznie.
Ugyanebben az évben megalapította a Szeretet Leányai Társulatot, amelynek tagjai külföldön irgalmasnővérek néven váltak ismertté. Ebben a később szentté avatott Marillac Lujza (1591–1660) volt segítségére, akinek 1624-től Vince volt a lelkivezetője.
Vincét foglalkoztatták a nép és a papság lelki problémái is. A Szent Lázár priorátusban lelkigyakorlatokat tartott teológusoknak; szegény fiúkat tanított és taníttatott, hogy papok lehessenek.
Hivatalos helyekről is kapott támogatást, különösen Ausztriai Anna királynőtől és Richelieu bíboros unokahúgától, az aiguilloni hercegnőtől. 1643-ban a királynő – aki férje halála után kiskorú gyermeke mellett az ország régense lett – „lelkiismereti tanácsadónak” hívta az udvarba. Ez az egyházi kinevezések ügyében is tanácsadói szerepet jelentett, így Vince sok jó püspök kinevezését tudta elérni. Életének utolsó éveit, bár súlyos betegségek gyötörték, azzal tölthette, ami igazán a szívügye volt: a szeretetszolgálattal és a papság nevelésével.
