Agnes Gonxha Bojaxhiu néven született az Oszmán Birodalom területén. A család az albán többséggel ellentétben – a mohamedán környezet ellenére – kitartott a katolikus hitben. Amikor még iskolába járt, az akkori Jugoszlávia területéről származó jezsuiták szolgáltak a kalkuttai főegyházmegyében, és lelkes levelekben számoltak be az ottani missziós tevékenységről, amelyeket Agnes is olvasott. Tizennyolc éves korára elhatározta, hogy missziós nővér szeretne lenni Indiában. Szerzetesi fogadalmát Dardzsilingben tette le 1931. május 25-én, a Teréz nevet Lisieux-i Szent Teréz tiszteletére választotta.
1946. szeptember 10-én egy lelkigyakorlatra utazva a vonaton a harmadosztályú kocsiban óriási volt a tömeg, és megdöbbenve tapasztalta azt a nyomort és szegénységet, amely az indiaiak többségének kijutott. Küldetést érzett arra, hogy elhagyja a kolostort, megossza sorsát a szenvedőkkel, és Jézust követve a szegények között szolgáljon.
XII. Piusz pápától engedélyt kapott, hogy független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson. Levetette szerzetesi öltözékét, fehér szárit öltött, és Patnába ment a missziós orvosnővérekhez, hogy megfelelő ápolónői képzést kapjon.
Kalkuttában a Szegények Kis Nővéreivel lakott, és iskolát nyitott a nyomortelepen. Nemsokára segítői is akadtak, és támogatást kapott az egyházi szervezetektől, illetve a városi hatóságoktól is.
1950 októberében megkapta a pápai jóváhagyást egy új szerzetesrend, a Szeretet Misszionáriusai kongregáció megalapítására. A rend hivatása Teréz anya szavaival: „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat, akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból, és mindenki elkerüli őket”. Az indiai kormány támogatásával egy elhagyott hindu templomot alakítottak át a magatehetetlen, haldokló emberek otthonává. Nem sokkal később újabb otthonokat nyitottak a leprások és az árvák számára. 1965-ben VI. Pál pápa engedélyezte, hogy a rend más országokra is kiterjessze tevékenységét.
Teréz anya 1962-ben megkapta a Padma Shri (Pompás Lótusz) díjat India elnökétől, és a Nemzetközi Megértés díját a Fülöp-szigetek kormányától. Az 1970-es évek elejére Teréz anya és rendje már nagy nemzetközi elismertségnek örvendett. 1971-ben VI. Pál pápa Teréz anyának adományozta a XIII. János pápa-békedíjat. Még ebben az évben Kennedy-díjat, 1972-ben Nehru-díjat, 1975-ben Albert Schweitzer-díjat, 1979-ben Nobel-békedíjat, 1985-ben Szabadság Érdemérmet, 1995-ben Kongresszusi Aranyérmet vehetett át. 1996-ban megkapta az Egyesült Államok tiszteletbeli állampolgárságát.
Amikor átvette a Nobel-békedíjat, megkérdezték tőle: Hogyan segíthetjük elő a világbékét? Nagyon egyszerű választ adott: „Menjünk haza, és szeressük a családunkat.” A díjjal kapott 6000 dollárt Kalkutta szegényeinek juttatta el. II. János Pál pápánál 1983-ban tett látogatása során szívrohamot kapott. 1989-től, a második szívroham után már pacemakerrel élt. Két év múlva szívproblémái súlyosbodtak. 1991-ben Albániában megnyitotta a rend ottani házát. A közössége ösztönzésére még maradt a rend élén. 1997-ben csonttörést szenvedett, majd maláriát kapott, egészsége megrendült, és lemondott a rend vezetéséről. A halála után nyilvánosságra került leveleiből derült ki, hogy bár egész életében szüntelenül szolgált, ahogyan a nagy misztikusok, ő is évtizedekig szenvedett a lelki sötétségtől, a kételyektől és kísértésektől.
Halálakor a rend a világ százhuszonhárom országában hatszáztíz missziót működtetett. Bár India nem keresztény ország, a kormány Teréz anya temetésekor háromnapos nemzeti gyászt rendelt el, és állami szertartást rendezett.
