Egyedül mentem hazafelé, útközben próbáltam erőt gyűjteni. Mégis jobb ez, mintha azt közölték volna velem, hogy rosszindulatú daganatom van – gondoltam. Amikor hazaértem, kis családom együtt volt. Közöltem velük a hírt. Tibor fiam nagy bölcsességet mondott vigasztalásul: „De anya, a méhedre tulajdonképpen már nincs is szükséged, igaz?” Elmosolyodtam: „Igaz, hiszen már negyvenhat éves leszek.”
Gyorsan átszerveztem a munkámat, hogy februárban megtörténhessen a műtét. Minden könnyedén összeállt. Közeledett az időpont. Felkészülésként több ismerős lelkiatyával is beszélgettem. Az egyik annyit mondott, adhatnánk esélyt a csodának is. Tényleg, még az is lehet, hogy esetleg megfordul a folyamat, és mégsem lesz szükség a műtétre. Mindenféle gondolatok jártak a fejemben. Biztos, hogy meg kell válnom a méhemtől? Házasságunkban végig a természetes családtervezés módszerét alkalmaztuk, orvosi hivatásomban ennek ismereteit terjesztettem országszerte, évek óta. Miért történik ez velem? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Nem haragudtam meg a Jóistenre, mert abban biztos voltam és vagyok, hogy ő jót akar nekünk. Csak kicsit kérdezősködtem. De nem hallottam a választ. Elbizonytalanodtam. Egy héttel a műtét előtt inkább lemondtam az időpontot. Az orvosom türelmes ember, nem neheztelt rám, csak csendben azt mondta: „Rendben.” Nagy teher alól szabadultam fel. Áprilisban mentem újabb kontrollra. A növekedés megállt – állapította meg a vizsgálat, és én nagyon örültem. Lehet, hogy mégis csoda történik velem?
A családi nyaralásunkat azon a nyáron Nyugat-Európába terveztük, és szerettük volna immár harmadik alkalommal Schönstattban ünnepelni a házassági évfordulónkat. Jelentőségteljes volt számomra, hogy a szállásunkon a Dachau elnevezésű szobába kerültünk. A Schönstatt mozgalom alapítója, Josef Kentenich atya életében az egyik legfontosabb helyszín Dachau volt. Korábban már jártunk ott a családommal.
A huszonegyedik házassági évfordulónk napján nagyon rosszul éreztem magam, a miómám miatt. Kérdésessé vált, hogy egyáltalán folytathatjuk-e az utunkat Hollandia felé, vagy haza kell mennünk. Később kicsit jobban lettem, de ott, a schönstatti ősszentélyben arra az elhatározásra jutottam, hogy ha hazaérünk, mégis rászánom magam a műtétre. Összekapaszkodva az Úrral, a Szűzanya oltalma alatt és Kentenich atya életének példájában megerősödve. Kentenich atya sírjánál rendkívül mély csöndet tapasztaltam meg, jó néhány percig tudtam teljesen befelé figyelni. Az Úr közelsége tapintható volt számomra ezekben a percekben. Bátorítást éreztem, és arra gondoltam, milyen jó, hogy nem vagyok egyedül a bajaimban sem. Az állapotom jobbra fordult, tovább tudtunk utazni. Hazatérésünk után rögtön elmentem vizsgálatra, és kiderült, hogy a miómáim valóban tovább nőttek. Bejelentettem az orvosnak, hogy ősszel mégis vállalom a műtétet. Óbudaváron, a családnapokon aztán újabb segítséget kaptam a helyzetem elfogadásához. Máskor is hallottam már Kentenich atya Dachauban elhangzott egyik mondatát, de ott és akkor egészen mást jelentett számomra. „A hely más, a feladat ugyanaz.” Ez a gondolat egészen megnyugtatott, és végig elkísért a műtétemig. Mi az én műtétem a koncentrációs táborhoz képest? – nyugodtam bele az elkerülhetetlenbe. A Szűzanya gondoskodó szeretetét éreztem. Így értem haza Óbudavárról. Nem sokkal ezután egyik barátnőmtől, Évától egy kis ajándékot kaptam: az üvegbe vésett képen két kéz között egy szív volt látható, amelyet a kezek felfelé ajánlanak. Ebben a képben fejeződött ki számomra, hogy most már le tudok mondani a méhemről, felajánlom az Úrnak, különösebb kérdések nélkül.
