A hedonizmustól a vértanúhalálig

Lloyd C. Douglas (1877–1951) az egyik legnépszerűbb amerikai író, evangélikus lelkipásztor. 1942-ben megjelent regényének címe utalás arra, hogy az evangéliumok szerint a kereszten szenvedő Jézus köntösére sorsot vetettek a római katonák (Mt 27,35; Mk 15,24; Lk 23,34; Jn 19,23–24). Így teljesedett be a Zsoltárok könyvének jövendölése: „Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek” (Zsolt 22,19).

A regény főhőse Marcellus Gallio római tribunus. Rómában feszült a helyzet. Az uralkodásba belefáradt Tiberius császár Capri szigetére vonult vissza, s így a hatalmas birodalom központjában az őt kormányzóként helyettesítő, zsarnoki hatalom kiépítésére törekvő Gaius princeps (fejedelem, herceg) az úr. Marcellus apja, Gallio szenátor az ellenzék vezéreként a köztársaság vívmányait védelmezi ellene, s nyíltan bírálja őt. Emiatt veszélybe kerül a Gallio család jóléte, biztonsága. Ráadásul a könnyelmű és heves természetű Marcellus súlyos meggondolatlanságot követ el. Amikor az egyik szenátor szolgalelkűségből hosszú ódában dicséri az alvó Gaiust, „a tudás kútfejének” nevezi, aki „isteni fénnyel ragyog”, Marcellus hangosan felnevet. Bár Gaius nem ébred fel, később természetesen tudomást szerez az esetről. A büntetés nem marad el: a princeps a Római Birodalom „legkilátástalanabb, leghírhedtebb” helyére, Júdeába helyezi Marcellust katonai parancsnoknak. Ez a kinevezés felér egy száműzetéssel. Azt, hogy a Római Birodalom vezető rétege milyen erkölcsi-lelki állapotban van, pontosan fogalmazza meg Mar­cellus apja, Gallio szenátor: a kormányzat „Fény­űzésbe, tétlenségbe és erkölcstelenségbe süllyedt, az ostoba istenek tiszteletére rendez szertelen látványosságokat, egy őrült aggastyán meg egy részeges senki uralma alatt görnyed. Nem merem megjósolni, mikor és hogyan jön el a Nemezis, de már úton van. A Római Birodalom sokkal gyengébb és gonoszabb, semhogy fennmaradhasson.”
Kiemelt szerepet játszik a történetben Mar­cellus művelt görög rabszolgája, Demetrius. Előkelő családból származik, és nem hisz az istenekben. Utoljára akkor imádkozott Zeuszhoz, amikor a hódító római katonák feldúlták az otthonukat, de Zeusz nem segített. Demetrius anyja aznap öngyilkos lett, és őt attól kezdve nem érdeklik az istenek. Vallja, hogy a világ dolgait „gonoszok és őrültek” igazgatják, vagyis a római impérium vezetői. Ezért az egész világ őrült, és ha van valamilyen felsőbb hatalom, amely kormányoz, akkor az is az. Demetrius ugyanakkor vágyódik egy erős, igazságos és hatalmas istenre, aki megakadályozza a jogtalanságokat, megvédi a gyengéket.
Demetrius ragaszkodik a gazdájához, s bár nem volna kötelező a számára, mégis vele tart Jeruzsálembe. Az új állomáshelyére megérkező Marcellust a mindenből kiábrándult római katonák azzal fogadják, hogy Júdea szörnyű hely: a zsidók minden évben a Messiást várják, s ilyenkor hatalmas a felfordulás. Marcellus ekkor még nem hallott Jézusról, és mivel fogalma sincs a zsidók történelméről, a Messiás szó sem mond számára semmit.
Jézus nem a szó klasszikus értelmében középponti szereplője a regénynek. Először virágvasárnap tűnik fel, amikor a tömeg hatalmas ujjongása közepette szamárháton bevonul Jeruzsálembe. Demetrius szemszögéből látjuk „a jóarcú zsidót”. Az „arcán szinte elviselhetetlen aggodalom tükröződött. Összeszűkült szeme, mint­egy az elkerülhetetlen végveszély megadó elfogadásával, egyenesen Jeruzsálem felé nézett előre. Ez az ember, akit sokkal nagyobb és sokkal távolibb kérdés foglalkoztatott, mint ez a szánalmas kis koronázási komédia, talán nem is hallotta a zsivajgást”. A tömeg hisztérikus kiáltozása közben egyedül De­metrius van csöndben; ezzel magyarázza, hogy Jézus tekintete megpihen rajta. Az evangéliumok szerint Jézusnak gyakran egy-egy pillantása is elég volt ahhoz, hogy az emberek azonnal kövessék, gondoljunk csak az első tanítványok, Péter, András, Jakab és János (Mt 4,18–22; Mk 1,16–20) vagy Máté (Mt 9,9) elhívására. A társadalmi helyzete szerint rabszolga, de lelkében szabad De­metrius azt mondja egy mellé szegődött embernek: nem tudja, kicsoda ez a zsidó, de sokkal több, mint egy király. Jézus kisugárzása alapvetően alakítja át Demetrius személyiségét, aki ettől kezdve más emberré válik. Egyedül érzi magát – gyötri a reménytelen szerelem is, amit Marcellus húga, Lucia iránt érez –, és az is, hogy Jeruzsálemben mindennap szembesülnie kell rabszolga mivoltával. Jézusnak, „ennek a titokzatos embernek a ma­gányossága valamiképpen kapcsolódott De­met­­rius elhagyatottságával. Olyan egyedülvalóság volt az, amely világosan ezt mondta: mindnyájan segíthetnétek valamit ezen a szerencsétlen világon, ha akarnátok, de nem akartok”.
Marcellus fokozatosan ismerkedik meg Jézus alakjával. A részeges parancsnok, Paulus közli vele, hogy Poncius Pilátus helytartó bajban van, a nép egy „vakmerő ács”-ról beszél, aki Galileából származik, s a békességet feldúlva lázadásra biztatja a népet. Pilátusnak lépnie kell, nehogy elveszítse Róma jóindulatát, de a kivégzést nem akarja a légiójával elvégeztetni, ezért Marcellus katonáira bízza. Érdekes, hogy egy züllött, meghasonlott személy, Paulus az, aki Jézus méltóságteljes magatartásáról beszél Marcellusnak, és arról, hogy a kivégzés végrehajtása nem józan embernek való. Marcellus is részegen teljesíti a parancsot, és elnyeri Jézus köntösét a katonáktól. Lelkében mélyen megrendül, amikor Jézus a keresztfán átkozódás helyett arra kéri mennyei Atyját, hogy bocsásson meg a gyilkosainak. Demetrius ekkor lát először könnycseppet Marcellus szemében.
Az ifjú tribunus képtelen kiheverni, hogy egy ártatlan embert végeztetett ki. Lidércnyomásként nehezedik rá, szemei előtt újra és újra megjelenik az egész keresztre feszítés. Az időközben Krisztus-hívővé vált Demetrius nem teljesíti gazdája parancsát, és nem égeti el a köntöst, aminek érintése különleges békességet és nyugalmat ad neki.
A történetbe itt visszatér a szerelmi szál is: a szépséges Diana, Tiberius császár unokája, bár nem érti, mi történt szerelmével, Marcellusszal, kitart mellette. Közbenjárására az agg császár fogadja őt, s megbízza: kutassa fel a palástot és „a halott mágus” követőit. Marcellus kereskedőnek adja ki magát, így próbálja felfedni a keresztények kilétét, hogy aztán börtönbe vethesse őket. Kánába megy, ahol a legelső csodáját vitte véghez Jézus: vízzé változtatta a bort (Jn 2,1–11). Itt több olyan emberrel is találkozik, akik kapcsolatban álltak vele. Köztük van Justus, az öreg takács, akinek az unokáját, Jonatánt Jézus gyógyította ki a bénaságból. Jézus hatása mutatkozik meg abban is, hogy a kisfiú áldozatot hoz: a Marcellustól kapott szamarát odaajándékozza egy béna gyermeknek.
A katonai parancsnok az emberek között járva azt is megérti, hogy Jézus mindenkinél másképpen, személyre szabottan hajtotta végre a csodáit. Hiszen nem biztos, hogy testi gyógyulás szükséges a lelki átalakuláshoz. Marcellus meghallgatja egy gyönyörű leány, Mirjam énekét, aki lanton adja elő Jézus történetét, egészen a feltámadásig. Mirjam tizenöt éves korában megbénult, s ettől búskomorságba esett, ám a kánai menyegző után meggyógyult. Jézus gyógyította meg, de nem testileg, hiszen továbbra is béna maradt, hanem lelkileg: erőt adott neki a betegsége elviseléséhez, elűzte tőle a búskomorságot, hogy derűjével mutassa meg a világnak, a testi fogyatékkal élő emberek ugyanolyan fontosak, mint az egészségesek, Isten nem tesz különbséget a teremtményei között. Jézus tehát ugyanazt a betegséget, a bénaságot kétféleképpen orvosolta: Jonatán esetében testi csodát hajtott végre, a kisfiú visszanyerte lábának épségét, míg Mirjamnál lelki csodát tett: a lány továbbra is béna maradt, de a személyisége megváltozott, s a bánatába zuhant lányból attól kezdve derű áradt, példát adva sorstársainak.
Marcellusra mindez óriási hatással van. A meghatározó élmény pedig akkor éri, amikor szemtanúja lesz Stephanus – vagy­is István diakónus – halálra kövezésének, és a saját fülével hallja az utolsó szavait: „Látlak, Uram Jézus! Fogadj el engem!” Marcellusnak, akárcsak Tamás apostolnak, látnia kellett ahhoz, hogy elhiggye Jézus feltámadását: „Az a galileai nem halott, barátom! Élőbb, mint bárki közülünk.”
Marcellus a kereszténnyé lett Demetriussal találkozva a rettegett palástot is a kezébe veszi, s már nem fél. A lelki átalakulás tökéletes. Demetrius fogalmazza meg a lényeget: „Eddig csak a gyalázatodra emlékeztetett, de most már őt is látod.”
Marcellus Simon Pétertől kapja a döntő lökést lelkének megtisztulásához. Az egykori aranyifjú ekkor már tökéletesen tisztában van a bűne nagyságával, s úgy érzi, Jézus keresztre feszítését maga a Megváltó sem bocsáthatja meg. Marcellusra azonban valóban áll, amit Jézus mondott a keresztfán – „Bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek…” –, hiszen az ifjú tribunus akkor még egészen más ember volt, nem mérte fel a cselekedeteinek súlyát, nem ismerte Jézus tanítását sem, ezért szinte természetes, hogy a világ elvárásainak megfelelően cselekedett. Péter azzal segít Marcellusnak, hogy bevallja gyengeségét: Jézus elfogásának éjszakáján, a rettegés óráiban háromszor tagadta meg Mesterét (Mt 26,69–75), de ő megbocsátott neki. Marcellusnál sincs ez másképp, ha pedig Jézus így döntött, ő sem mondhat nemet. Jézus valóban végtelen, határokat nem ismerő irgalma mutatkozik meg itt. A regény írója a keresztény tanítás szellemében azt sugallja, nincs olyan bűn – legyen bár a legszörnyűbb is –, amit Krisztus meg ne bocsátana, ha az elkövető őszinte lélekkel, tiszta szívvel megbánja tettét, és a továbbiakban Istenre bízza az életét.
Demetrius szerepe rendkívül fontos a történet végkifejletében is. A zsarnok Gaius halála után unokaöccse, Caligula lesz a császár. Elfogatja, és embereivel kegyetlenül megkínoztatja Demet­riust. Marcellus azonban néhány társával kiszabadítja, és apja házába viteti a súlyosan sebesült egykori rabszolgáját. Ennél a jelenetsornál ismét csak Jézus követésének, elutasításának és hatásának különböző módozatait láthatjuk: Marcellus nem érti, Isten miért veszi el a leghívebb szolgáját. Tudjuk azonban, hogy ez nem ilyen egyszerű. Jézus az Apostolok cselekedeteiben azt mondja a Sault házába fogadó Ananiásnak, hogy megmutatja volt üldözőjének, „mennyit kell szenvednie az én nevemért” (ApCsel 9,16). Az orvos már feladja a reményt, nem tudja megmenteni Demetriust, Péter azonban, Jézus segítségét kérve, csodát tesz, és meggyógyítja.
Marcellus áldozata teljes: élete kockáztatásával megmenti Demet­riust, harcba bocsátkozik a kocsijukat üldöző, túlerőben lévő római katonákkal, akik végül elfogják, míg Demet­ri­us­nak sikerül elmenekülnie. Marcellus itt megvalósítja azt, amit Jézus mondott az utolsó vacsorán: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,12–13).
Marcellus ezután Jézus követője lesz, az Ige hirdetője. Tiberius császár választás elé állítja: vagy a rá váró fényes karrier Diana kezével együtt, Jézus megtagadása árán, vagy a teljes kitaszítottság. Marcellusnak ki kell állnia a szerelem kísértésének próbáját. Diana még nem jutott el Krisztus követéséig, és szerelmük elárulásának tekinti, hogy Marcellus Jézust választja helyette. A nem hívők racionálisnak gondolt érveit hangoztatja: milyen Isten az, aki a saját fiát sem menti meg a haláltól? Marcellus azonban ekkor már teljesen elkötelezte magát Isten és Krisztus mellett, hiszen a saját sorsán keresztül tapasztalta meg a végtelen isteni irgalmat és szeretetet. Hite megszenvedett hit. Ezért hiteles, hogy a film végén bátran vállalja Krisztust az önmagát istennek és tévedhetetlennek képzelő, diktatorikus uralmat bevezető Caligula előtt. A szenvedélyes szerelem érzése és a zsarnokság iránti mélységes ellenszenv az, ami Dianát is arra készteti, hogy kövesse Marcellust a vértanúságban.
Gallio Marcellus a teljes hitetlenségtől és a hedonista életszemlélettől sokféle tapasztalat, kínlódás és gyötrődés után jut el Krisztus teljes követéséig. Az ifjú tribunus története egy látszólag üres, élvezetekre vágyó, valójában azonban tiszta lélek vergődése, aki végül felismeri az igazságot, és a vértanúságot is vállalja Krisztusért, kiérdemelve ezáltal a keresztény remény szerint az üdvözülést.
Lloyd Douglas regényéből Henry Kostner 1953-ban A köntös címmel látványos és nagy sikerű filmet készített, Richard Burtonnel és Jean Simmonsszal a főszerepben.

(Lloyd C. Douglas: „És köntösömre sorsot vetettek”. Budapest, 2018, Kálvin Kiadó.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..