A harmóniakeresés iskolája

Mértéktartás, megfontoltság, stílus- és arányérzék, béketeremtő derű. Polgári indíttatású, konzervatív értékeket közvetítő személyiség, ugyanakkor a világtrendeket napi szinten követő, korszerű, könnyed előadó. Legyen szó gazdasági szakértőként adott tévéinterjúkról, egyetemi órákról vagy hétköznapi, civilben folytatott beszélgetésekről, György Lászlónak, az Innovációs és Technológiai Minisztérium gazdaságstratégiáért és -szabályozásért felelős államtitkárának hangvétele és törekvése önazonos. Ezúttal nem elsősorban közgazdászi mivoltában kérdeztem, hanem kultúrafogyasztóként, aki nemcsak nemzetközi ismertségnek örvendő zongoraművész öccse, György Ádám indulását segítette, hanem maga is játszik és alkot: gitáron, dalokat. S persze ezt is védjegyévé vált mottója, a harmónia és az egyensúlyteremtés szellemében.

– Karácsony közeledtével, újév környékén általában előveszek egy üres lapot, és felírom, hogy mit szeretnék elérni a következő időszakban. Az egyik évben a papír mindkét oldala tele volt, a rákövetkezőben pedig csak annyi szerepelt: egyensúly/harmónia. Ha ez megvan, az összes többi jön magától. Jólesik, ha azt látják, hogy akkor is derű sugárzik belőlem, amikor nehéz kérdésekről esik szó. Úgy gondolom, ha az emberre odafigyelnek, és ha a figyelemnek van energiája, akkor kötelességünk megtisztelni azt, akihez beszélünk. Egyetemi oktatóként is igyekszem teljesen odatenni magam, hogy olyasmit tudjak sugározni, ami a hallgatók számára reményt, hitet és erőt ad. Ebből fakad a derűm. De ez nem azt jelenti, hogy mindig ilyen vagyok. Csak meg kellene kérdezni a közvetlen kollégáimat, milyen tudok lenni, ha bizonyos dolgok nem úgy mennek… De sokat tanulok a környezetemtől: a főnökömtől és a beosztottaimtól, akik olyan stresszes helyzeteket is képesek megoldani, amelyekben én már lehet, hogy elveszíteném az egyensúlyt.

Ha jól sejtem, könyvének címe, az Egyensúlyteremtés (A gazdaságpolitika missziója) ugyancsak erre a szemléletre utal…

– Ha nem is mindig, mindenhol sikerül megtalálni vagy megőrizni az egyensúlyt, az élet minden területén törekszem rá. Valóban ez volt a kulcsgondolata az érthetőségre törekvő, ha tetszik, ismeretterjesztő könyvemnek is, amely középiskolától fölfelé mindenkihez szól, akit érdekel a gazdaság. Az emberek általában kész megoldásokat szeretnének. A XX. század ezért volt az ideológiák évszázada – amelyekről később kiderült, hogy nem oldanak meg semmit. Mert abban a pillanatban, hogy kizárólagosságot követelnek maguknak, elveszítik a rugalmasságukat, az egyensúlyérzéküket. Egy ideológia minél tovább él, minél inkább kizárólagosságra törekszik, annál nagyobb a vakfoltja. A könyvemet néhányan baloldalinak címkézték, pedig nem az, sokkal inkább patrióta. A világgazdaság az, ahol az elmúlt évtizedekben elbillent az egyensúly a bérből, munkából élők oldaláról a globális tőketulajdonosok érdekei felé. Úgy is mondhatjuk, hogy a globalizáció az elmúlt negyven-ötven évben kisemmizte az alacsonyabb státuszú rétegeket. Innen fakad a brexit is, és ezért keresnek új helyet az európai munkamegosztásban Kelet-Közép-Európa országai. A könyvem nem hagyományos értelemben vett bal- vagy jobboldali, hanem saját szempontrendszer szerint tekint a történelmi kontextusra. A globalizáció továbbpörgetése helyett a nemzetállamokra, a patrióta gazdaságpolitikára helyezi a hangsúlyt. Új egyensúlyt kell találnunk.

A könyv borítóján az egyensúlyt szimbolizáló balerina figurájának feltűnése is sajátos, műfajok közötti gondolattársításra, művészeti kötődésre utal. A polgári gondolkodást, a kulturális érdeklődést és nyitottságot otthonról, a családból hozta?

– A szüleimnek rengeteget köszönhetek. Az ember kezdetben észre sem veszi, hogy milyen is az a környezet, amelyben felnő. Bekerülve a közgázra, az egyik első egyetemi tapasztalásom az volt, hogy a homo oeconomicus, a közgazdaságtan racionális énképe milyen messze van attól a világtól, lelkiségtől, amelyben addig éltem. Ma már a közgazdaságtan is elmozdult a viselkedés-közgazdaságtan irányába, sokkal komp­lexebb emberképet közvetít. De ahogy elkezdik tanítani, főleg az első években annyira leegyszerűsített világszemléletet akarnak a hallgatókra kényszeríteni, hogy az bántó. Ahhoz, hogy a benső egyensúlyunk helyreálljon, kétségtelenül intenzív kulturális élményekre van szükség.

Az alapján, amit mond, nem egyértelmű a pályaválasztása. Miért éppen a közgazdaságtan?

– Amikor döntenem kellett, még nem volt az a ma már bevett pályakövetési rendszer, amely megmutatja, hogy egy-egy szak, képzési program mit ér a munkaerőpiacon. Ennek ismeretében lehet, hogy bátrabban választottam volna mondjuk a vegyészmérnöki szakmát, ami a természettudományos érdeklődésemhez közelebb állt. Emellett azonban a társadalomtudomány és a kultúra is foglalkoztatott. A kicsit terelgetett döntésem végül is racionális volt: a közgáz trendinek tűnt, és oda volt a legnehezebb bekerülni. Ráadásul a zongoraművész öcsémnek szüksége volt segítségre: egy olyan komplementerre, aki egyengeti a pályáját addig, amíg ezt átveszik a profik. Vagyis ilyen értelemben, a döntés tekintetében beszélhetünk tervszerűségről. Amit a családból, az iskolából hoz magával az ember, meghatározó. A mai napig emlékszem a tanítási szünetben a művházban tartott 100 Folk Celsius-koncertre; emlékszem a zeneakadémiai matiné-előadásokra… Apró magok ezek, amelyek aztán kikelnek az emberben. A későbbiekben, felnőttként már tudatosan keressük ezeket az életre szóló, meghatározó művészeti élményeket.

Említette testvérét, György Ádám zongoraművészt. Megmaradt bennem az indulása, hogy milyen átgondoltan, trükkösen lett felépítve a művészi imázsa…

– Igen, ő volt az „ismeretlen(?) zongorista”. Ebben persze komolyabbak édesapám érdemei, én inkább az operatív részben voltam aktív. Magyarországon nagyon sok a tehetség; mi, magyarok tényleg rendkívül kreatívak vagyunk. De az, hogy ebből milyen innovatív ötletek, projektek fakadnak, amelyek aztán önfenntartóvá válnak, sokban múlik a környezeten, az ökoszisztémán. Ahhoz, hogy az öcsém kibontakozhasson, szüksége volt egy kis védettségre. Az „ismeretlen(?) zongorista” lényegében erről szólt. Ha a startup oldaláról közelítünk: egy kezdő vállalkozást a magfázisában óvni kell, nehogy olyan sérülések érjék, amelyek miatt nem tud kiteljesedni. Az, hogy Ádám volt az „ismeretlen(?) zongorista” – amely talán marketingszempontból sem volt rossz ötlet – némi biztonságot adott neki, és lehetőséget teremtett arra, hogy koncertek során fejlődhessen, albumot készítsen, megismerje a művészi és lelki önkifejezés szempontjából igencsak sokat igénylő stúdiómunkát. A stratégia jónak bizonyult, mert Ádám az első albuma után eljutott odáig, hogy szólókoncertet adott a New York-i Carnegie Hallban, ahol azóta többször is fellépett.

Akik ismerik, tudják, hogy Önt is vonzza ez a világ, annak idején Három néven együttest is szervezett. Amellett, hogy elismerte, támogatta öccse tehetségét, követte a pályafutását, hogyan alakult az Ön zenei, költői, dalszerzői útkeresése?

– Először azt hittem, arra fog rákérdezni, nem esik-e rosszul az öcsém sikere, hogyan viselem, vagy mennyire nehéz feldolgoznom, hogy ő ennyire tehetséges.

Őszintén szólva ez eszembe sem jutott.

– Örülök neki, mert magamtól nekem sem. Viszont gyakran találnak meg vele, pedig nem is értem ezt a kérdést. Öcsém négyévesen kezdett zongorázni. Én hat voltam. Számomra olyan élményt jelentett a játéka, hogy néha könnyekig hatódtam tőle, valójában ennek hatására kezdtem el zenélni. Nem akartam versenyezni vele. Amit a zene generált bennem, azt szeretném továbbadni másoknak. Ezért kezdtem harmóniákat fogni a gitáron, és megtanulni a példaképeim dalait.

Az irodalmi érdeklődését kik határozták meg?

– Mindenekelőtt gimnáziumi magyartanáromat, Uhrman Ivánt említeném. Az a szeretet, amellyel felénk fordult, a lelkesedés és a szenvedély, ahogy előadta az irodalmi műveket, ránk, diákokra is átragadt. Nekem például óriási olvasmányélményt jelentettek és könyvszeretetet hoztak a kötelezők is. Édesapám a természettudományos érdeklődéséből fakadóan elsősorban Verne regényeit ajánlgatta nekem; egy idő után már megcsömörlöttem tőlük. Aztán jött Kundera, Remarque, Márai, emlékszem a coelhos korszakomra, de Rejtő Jenőt is nagy élvezettel olvastam. Az irodalmi alkotások közül talán Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című novellája volt rám a legnagyobb hatással. Mind a mai napig velem van, viszem magammal; az első beköszönő egyetemi óráimat is mindig ezzel zárom. Karinthy, a novella huszonhat éves szerzője nagyon boldog, mert „sok mindent elfelejtett”. Kézen fogva sétál a feleségével a Duna-korzón, és találkozik egy tizenhét-tizennyolc éves fiatalemberrel (akkori önmagával), aki számonkéri rajta egykor megfogalmazott álmait, vágyait, elhatározásait. Ő pedig, a felnőtt magyaráz, hogy mit miért nem lehetett úgy. És hivatkozik népszerűségére, megjelent sikeres könyveire, mutatja meghódított szép feleségét. És így folytatódik kettejük szóváltása, a szembesítés. Bevezető előadásaim végén mindig azt kívánom a hallgatóimnak: tíz év múlva legyen mit mondaniuk mostani önmaguknak. Én igyekszem eszerint élni. Nyilván az én dédelgetett álmaim között is voltak túlságosan ambiciózusak, de az az érzés – Csíkszentmihályi Mihály után szabadon: a munkavégzésem flow-ja – a benne rejlő kihívásokkal, nehézségekkel együtt is azonos azzal, amit fiatalon elképzeltem.

Térjünk vissza az inspirációra és a dalaira, a hivatás és választott önkifejezési formájának egyensúlyára.

– Tudatosan törekszem arra, hogy a munkámat és a zenélést elválasszam. Az ember tizenkét-tizenhárom évesen hallja Eric Clapton Tears in heavenjét, és a zene hatására olyan intenzív érzések töltik el, amelyekre nincs tudományos magyarázat, és nem is kell lennie. Valami miatt úgy éreztem, hogy szeretném eljátszani. Nagyon sok dallal voltam így. Hogyan kezdtem zenét írni? Ha belegondolok, nagy nyűg is; valami kikívánkozik, és helyet kell találni neki. Érlelődik, érlelődik, egyszer csak kitör. Miközben végzem a feladataimat, dolgozik bennem egy másik program, aztán vasárnap húsz perc vagy egy óra alatt írok egy dalt. De van, hogy már ott az érzés, mégis másfél év alatt születik meg belőle valami. Nem csak nagy megfejtésekre és érzelmes dalokra kell gondolni. Az első, tizennégy évesen írt dalom egy blues­sztenderdre igazítva arról szólt, hogy lementem a boltba. Svájcban egyetemi hallgatóként egy játékos országbemutató kihívásnak eleget téve írtam egy vicces dalt Magyarországról. Sankt Gallenből Liechtensteinbe utazva a buszon adtam elő, és ezzel elnyertem Liechtenstein nagydíját: egy tajvani golyóstollat az egyetem logójával meg egy pezsgőt.
A zene számomra elsősorban a vigaszról, a vigasztalásról, a mérhetetlen öröm és a humor megnyilatkozásáról szól. A zenének mindig valamennyire szélsőségesnek kell lennie, a szónak abban az értelmében, hogy érzelmeket váltson ki. Ezért vagyok bajban a rádiót hallgatva, ami néha jó háttérzenének, de nincs benne az a töltet, mint mondjuk egy klasszikus, szimfonikus zenében vagy adott esetben egy popballadában.

Dalok írásánál a szövegből vagy a zenéből indul ki? Előbb az érzés, a gondolat vagy a dallam jelenik meg?

– Először legtöbbször a hangulat; az érzésből lesz a zene, aztán ahhoz illő szöveget igyekszem írni. Idő hiányában a zenekar szólóprodukcióvá alakult, de sosem zárkózom el egy jó hangulatú közös örömzenéléstől.

Mekkora az eddigi zenei-költői termés?

– Szerintem úgy húsz-harminc vállalható dalom van. Álmomban megírtam további hármat szöveggel, hangszereléssel, vokálokkal. Még dicsértem is a szerzőt, hogy milyen szellemesek a dalok, milyen jókat nevettem… Felébredtem, és örömmel konstatáltam, hogy a szerző akkor én vagyok, de persze semmi nem maradt meg, mindent elfelejtettem. Fel is hívtam az egyik kedves barátomat, hogy ez most mit jelent: sirassam el, mert ez már nem lesz meg? Azt mondta, ha eljön az ideje, majd meglesz az. Amióta államtitkár vagyok, az elfoglaltságaim miatt nem tudtam írni, viszont gyorsan fölvettem öt olyan korábbi dalt, amelyek számomra fontosak. Ebből születik egy lemez. Az út című dalt már feltettem egy videomegosztó oldalra. Nekem is nagyon fontos ez a cédé, amely végül is egy korszak rezüméje lesz.

És mikorra készül el a lemez?

– A magam részével már megvagyok. Most az ország egyik legjobb zenei producere, Szakos Krisztián dolgozik azon, hogy az egy szál gitáros-énekes hangulat interpretálását segítse. Megírni valamit művészet, feljátszani, a stúdióban valóban jelen lenni szintén. Ugyanakkor szükség van magabiztos kontrollra, egy producerre is. Azért is, hogy az adott dal, az előadó a hanghordozón is megőrizhesse a maga karakterét. Tábortűz mellett, valamilyen közösségben játszani szép dolog, de az utóbbi évek egyik nagy tanulsága volt, hogy nehéz igazán jól csinálni: ez tényleg szakma. Nagy példaképem – aki legalább tíz évvel fiatalabb nálam: Ed Sheeran. Született tehetség, de rengeteget dolgozott azért, hogy ott tartson, ahol most van. Emlékszem a korai felvételeire, tele voltak hangszerelve a dalai. Aztán jött egy producer, aki megmondta neki: „Figyelj, ez nem te vagy. Ha kimész az aluljáróba a gitároddal, ütögeted, játszol valamit, és felveszed, nem fog jól szólni egy nagy albumon. De mi meg tudjuk teremteni azt a hangulatot, amit te ott csinálsz, ami rád jellemző. Mert ez vagy te. Nincs szükség arra, hogy körbehangszereld a zenédet.” Az Egyensúlyteremtés című könyvemben példálózom azzal, hogy mi a minőségbeli különbség Kelet- és Nyugat-Európa között. Azt találtam írni, hogy például Ed Sheeran sem jön a Lajtától keletre… És jövőre jön a Szigetre! Még egy jel, ami arra mutat, hogy ezúttal tényleg felzárkózóban vagyunk.

Kulturális innováció szempontjából Bécshez, Prágához képest is nagy szellemi, művészeti, tudományos tartalékokkal bír Budapest. Visszaszerzett világvárosi rangja kétségtelen, a konkurálók versenyében egyre jobban áll. Eddig azonban mintha valami baj lett volna az önképünkkel. Hozzáteszem, még mindig nem ismerjük eléggé az értékeinket, nem pozicionáltuk magunkat megfelelően. Miből adódik ez: érdektelenségből vagy egyfajta laza magyaros virtusból, nagyvonalúságból?

– A magyar ember, a magyar kultúra nem tolakodó. Van egy bizonyos szemérmesség bennünk. Ez nemes tulajdonság. Viszont ebből fakad az is, hogy a magyar kreatív ötletekből sok esetben nem itthon lesz nagy hozzáadott érték. Sokakat említhetnénk, akiket Budapest inspirált, de nem itthon lettek világhírűek. Most kezdődik egy új korszak a magyar történelemben, végre úgy lehetünk büszkék magunkra és az értékeinkre, hogy ezekről immár kötelességünk beszélni, kerülve az eddig jellemző aggályos szégyenérzetet, mentegetőzést. Budapest ma már újra a világ egyik legélhetőbb és legnépszerűbb városa. Ennek köszönhetően egyre több a külföldi befektető. Bécsből jött például egy induló svéd vállalkozás Magyarországra, a Startup Campusra, mert számukra Budapest nemcsak olcsóbb, hanem élhetőbb, inspirálóbb is. A főváros ma már nem csak a fiatalok buli­út­jainak, a legénybúcsúknak a célpontja. A romkocsmák mellett megjelennek az egyre színvonalasabb szórakozást nyújtó helyek. Budapest átalakul. Sok múlik a város pozicionálásán. Fontos, hogy élni tudjunk vele, tovább tudjuk adni másoknak, mindannyiunk hasznára és örömére.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..