A „győzelem napja”

Mégis van azonban valami: egy bizonyosság, amelyet semmi nem tud megingatni, hogy „mi győztünk”. A háború rendkívül súlyos véráldozatokat követelt, az országban kevés az olyan család, amelyben ne lennének elesett hozzátartozók. Elevenen él az irántuk érzett kegyelet és hála. 1941. június 22-én a német támadás létében veszélyeztette az országot. A háborút megelőzően a bolsevik hatalom kegyetlen és tervszerű harcot folytatott a hit kiirtása érdekében. Mindennek ellenére azonban az „istentelenítő ötéves terv”, mely még Isten nevét is ki akarta törölni az orosz szótárból, kudarccal zárult. Az 1937-es népszámlálás adatai szerint a harmincmilliót kitevő írástudatlan felnőtt lakosság több mint nyolcvan százaléka, az írni tudóknak pedig pedig csaknem a fele vallásosnak mondta magát. Erre a papság és az elkötelezett világiak fizikai megsemmisítése még nagyobb lendületet vett. Egyes orosz kutatók szerint több vértanút adott a bolsevizmus a kereszténységnek, mint az egész történelem együttvéve. Amikor Hitler felrúgta a Sztálinnal kötött szövetséget, és betört az országba, a fennmaradásra csakis a teljes lakosság összefogásával maradt esély. A helyzet nem engedte az egyház illegalitásba szorítását. Sztálinnak ismét sikerült zavarba hozni „elvtársait”. Korábban Hitlerrel, most pedig az egyházzal kapcsolatban tett száznyolcvan fokos fordulatot. Az egyházi vezetők szintén létérdeküknek ítélték az együttműködést. Már júliusban megtörtént az első találkozás Sztálin és Szergej metropolita között. Egyszerre megszűnt az üldözés, októberben leállították a vallásellenes irodalom kiadását, és bezárták a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Filozófiai Intézetének vallásellenes részlegét. Az ortodox egyháznak nemcsak lehetősége nyílt rá, hogy szóljon az emberekhez, hanem kifejezett megbízást kapott rá, hogy buzdítson a haza védelmére. 1941. november 4-én, a Kazanyi Szűzanya ünnepén a tizenhét még működő moszkvai templom egyikében az ünnepélyes liturgián a szónok ezekkel a prófétai szavakkal fordulhatott a hívekhez: „Ki fogjuk állni a próbát, és Szűz Mária zászlaja alatt legyőzzük az ellenséget. Velünk az Isten, velünk a Szűzanya. Imádkozunk népünk egységéért. Hisszük, hogy eljön a győzelem!” Volt néhány egybeesés, amelyeket az orosz keresztények közül sokan égi jelként értelmeznek: a Vörös Hadsereg ellentámadása például 1941. december 6-án, Alexander Nyevszkij (az oroszok egyik legnagyobb védőszentje, hadvezér) emléknapján indult. Kijevet, az „orosz városok anyját” 1943. november 6-án, a „Szomorúak vigasztalója” Szűz Mária-ikon ünnepén szabadították fel. Az 1925 óta üres moszkvai pátriárka trónjára 1943. szeptember 8-án, a vlagyimiri Szűz Mária-ikon (az orosz nép patrónusa) ünnepén választhatták meg az új főpapot. A Vörös téren 1945. június 24-én, Szentháromság vasárnapján tartották a győzelmi parádét. Hatvanöt évvel a háború befejeződése és ötvenhét esztendővel halála után Sztálin hosszú időre háttérbe került alakja ma fokozatosan visszatér az orosz közéletbe. Nem véletlen, hiszen nem kevesen ma is ideálnak tekintik a „vezért”. A bejelentést azonban, hogy a hatvanötödik évforduló ünnepi dekorációi között ismét megjelenik portréja Moszkva utcáin és terein, nem fogadta mindenki lelkesedéssel. A nemtetszés hangjaira az orosz parlament, a Duma elnöke is kénytelen volt megszólalni. Borisz Grüzlov kijelentette: „A Nagy Honvédő Háborúval kapcsolatban összességében megállapítható, hogy annak nem Sztálin, hanem az emberek a győztesei.” Majd hozzátette: „A népé a dicsőség, azoké a veteránoké, akik ezt a győzelmet kivívták.” A Nagy Honvédő Háború (a Szovjetunióban nem világháborúról beszéltek) veteránjaira emlékeznek Oroszországban. Hatvanöt év történelmi távlatában azonban meg kell emlékezni a szörnyű világégés sok millió katonájáról és áldozatáról is – akik között nem kevés volt a keresztény – a front mindkét oldalán… Ezen az évfordulón talán tudatára ébredhetnénk: mi mind egyetlen Atyának vagyunk a gyermekei, függetlenül nemzetiségünktől, attól, melyik országban élünk, milyen valláshoz vagy felekezethez tartozunk. A „győzelem napján” a keresztények felelőssége, hogy egymás iránti szeretetüket látva meghallják-e a jóakaratú emberek Jézus hangját: „Én legyőztem a világot!” (Jn 16,33). A kölcsönös szeretetben való növekedésre legyenek segítségünkre azok, akik szó szerint életté váltották az Igét: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

(Moszkva)