„Gyöngyöst még soha nem láttam ennyire gyöngyösnek” – mondta az ünnepi szentmisét bemutató Várnai Jakab ferences szerzetes. „Mária szobra ott nehezedik a vállatokon, az ő irgalma hordoz titeket, miközben ti is hordozzátok minden ember felé az Istenanya irgalmát” – folytatta, mikor végigtekintett a ferences templom kertjében összegyűlt több ezer hívő tarka sokaságán.
Egy ideig számoltam a reggeli „beköszöntésre” érkező szobrokat, miközben figyeltem Kárpáti Kázmér ferences atya tájékoztatóját a „vándorszobrok” általános jellegzetességein túli egyedi sajátosságairól. Arról, hogy miként „élnek együtt” a közösséggel, hogyan tükrözik vissza annak történelmi vagy mindennapi örömeit, bánatait. Láttam az első világháború végén faragott Mária-szobor arcának végtelen szomorúságát, a Kisdedet karján tartó anya vonásainak szelídségét, az imádkozó Mária szemének átszellemültségét. Néztem az előviteli keresztet cipelő fiatalok tartásának fegyelmezettségét, a szoborvivő lányok és asszonyok ruhájának hol pompázatos szépségét, hol végtelen egyszerűségét. A dunántúliak, a déli határszél környékiek, az erdélyiek, a felvidékiek, a szabolcsiak, a Mátraaljáról érkezők ünnepi seregét. Több mint kétszáz szervező – kisgyerekek, férfiak, lányok, asszonyok – egyetlen nagy közösséget alkotva segítette a búcsúra látogató embereket a tájékozódásban. Megmutatták a helyiséget, ahol átöltözhetnek népviseleti ruhájukba, ahol szentgyónáshoz járulhatnak, ahol szomjukat olthatják a nagy melegben. (A tudósítót is egy nyolc év körüli kislány – aki büszkén viselte blúzán a „Segítő” feliratot – segítette hozzá a búcsúénekeket tartalmazó énekeskönyvhöz.) „Nem arra törekedtünk, hogy minél többen jöjjenek, hanem hogy egy nagy-nagy család együttléte legyen ez az ünnep” – magyarázta Kázmér testvér, aki külön örömét fejezte ki, hogy a búcsúra eljöttek Erdélyből a kaplonyiak is, ahova tavaly költöztek vissza a ferencesek. Az idén ünneplik 290. évfordulóját annak, hogy gyöngyösi házukban elhatározták a rendi elöljárók a kaplonyi ferences kolostor megalapítását.
Reisz Pál ferences atya is hazalátogatott szülővárosa búcsúnapjára. Egyszer az egyik, másszor a másik közösség körében látom. Mindenki szeretne szót váltani vele. A Szombathelyen szolgáló szerzetestől, a „nyugati határszélen” lakó nemzettársaik életkörülményeiről érdeklődnek az asszonyok, s elmesélik saját „keleti nyomorúságukat” is. „Vigaszt várnak az emberek – mondja Pál atya. – Megcsappant a papok száma, a falvakban lassan megszűnnek a több évszázados múlttal rendelkező hagyományos plébániák. A híveknek egyre nagyobb szükségük van az olyan alkalmakra, ahol vallásos embertársaikkal találkozhatnak, ahol nem érzik, hogy magukra maradnak vallásosságukban. Itt, ezen a búcsún megtalálják azt a közeget, amely hiányzik hétköznapjaikból, vasárnapjaikból egyaránt. Kifejezhetik a Szűzanya iránti szeretetüket, tiszteletüket, ami a magyarságnál természetes dolog…”„A mi falunkban nagyon erős a vallásosság – mondja az ajaki Ráti Józsefné, aki több busznyi társával érkezett Gyöngyösre. – Nem segít rajtunk igazán senki ebben a földi életben, csak a Jóisten, ha hiszünk, ha bízunk benne!”
A felvidéki ebediek először jártak Gyöngyösön. Oly intenzíven érezték az összetartozás élményét, hitük megerősödését, hogy jövőre is eljönnek. Ugyanezt határozták el az isaszegiek is, akiket az itt szerzett élmény arra sarkallt, hogy a következő búcsúra felújítsák a szobortartó keretet, feldíszítsék vándorszobrukat, a ládafiából előkeressék a régi ruhákat, s megmutassák „országnak-világnak, hogy milyen szép az isaszegi népviselet.” A szentmise utáni körmenet eleje csaknem utolérte a végét. A hatvanhét Mária-szobrot kísérő több ezer búcsús visszatért a szabadtéri oltárhoz, s ott elimádkozták a gyöngyösi úrangyalát. Az ünnep kiemeli az ember lelkét a hétköznapok szürkeségéből, erősíti a közösség, az együvé tartozás érzését, szépséget ad az érzékszerveknek, s nem utolsósorban – a hagyományok szerint – nemcsak a lelket, hanem a testet is táplálja. Erről is gondoskodtak a gyöngyösi ferencesek. Az asztalnál „gyöngyösi barátburgerrel” és a Samu László családja által főzött és adományozott ezerötszáz adag vaddisznóhússal dúsított finom babgulyással kínálták a „nagy-nagy család” tagjait. A búcsú legfiatalabb résztvevője a két hónapos Nemcsók Réka, miután elfogyasztotta aktuális tejadagját, békésen szundikált édesanyja karjában, s álmát már bizonyosan a Szűzanya oltalmazta.
