A gyógyítás közösségei

Még bonyolultabb a helyzet, mondja, ami egyházi kötődéséből következik. Katolikus létére egy református fenntartásban lévő kórházat igazgat, és a kaposvári Kaposi Mór Oktatókórház egyházi kapcsolatokért felelős főigazgató-helyettese is. Tagja továbbá az egészségpolitikáért felelős államtitkárság kabinetjének, amely a Szócska Miklós mellett dolgozó szűk csapat. A Magyar Gyermekorvosok Társaságának főtitkáraként országos szinten is fokozottan oda kell figyelnie a gyermekek ellátásával kapcsolatos gondokra. Köztes – a szakma és a politika közötti – helyzetét, sokféle szerepét, tisztségét úgy próbálja kamatoztatni, hogy közvetít a két oldal között: igyekszik megértetni a felekkel, hogy a másik oldalról-perspektívából hogyan látják ugyanazt a kérdést. Sok példát tudna sorolni arra, amikor jó elképzelések azért nem valósulhattak meg, mert az egészségügy szereplői és a politikai döntéshozók nem értették egymást. Mivel alaposan, belülről ismeri a szakmát, biztos alapokra építkezve vehet részt a stratégiaalkotásban – véli.


 
– Egy egyházi fenntartású kórház igazgatójaként milyen sajátos szempontjai vannak az egészségügyi rendszer átalakítására vonatkozóan? – kérdezzük. – Az egészségügy évtizedek óta rossz vágányon van, aminek egyik oka a technologizált, dehumanizáló szemlélet. A nemsokára húszéves Bethesda kórházban – amelynek munkájába ő az alapítás után néhány évvel kapcsolódott be – igyekeznek fokozottan figyelni az emberre, a családra, lehetőségeikhez mérten „visszahumanizálni”, emberivé tenni az intézményt, természetesen a szakmai színvonal magasan tartása mellett. Gyógyító közösségnek tekintik és nevezik magukat. Törekvéseik kicsiben hasonlítanak ahhoz, amit a mai egészségpolitika országosan célul tűz ki.

A magyar egészségügyet finanszírozási, strukturális és emberierőforrás-válság sújtja egyszerre. Nálunk sokkal – évente körülbelül kétszázötvenmilliárd forinttal – kevesebb pénz jut az egészségügyre, mint a hasonló nagyságú, teljesítőképességű, például a visegrádi országokban. És reálértéken 1990 óta is nagyjából ugyanennyit vontak ki az ágazatból. Mivel a technológiai és technikai színvonalból nem engedhetnek – ezeknek hasonlónak kell lenniük más országokéihoz –, csak a béreken lehetett spórolni. Téves az a gyakran hangoztatott nézet, hogy a hálapénzek kompenzálják a hiányt: azok összege becslések szerint maximum „csak” harmincmilliárd forint körüli, amely ráadásul nagyon egyenetlenül oszlik el a rendszerben. Az egészségügy Trianon után kiépült, az akkori közlekedési és társadalmi viszonyokra alakított hálózata mára szétaprózódott, és tulajdonosi szerkezete is elavult. A drága technikák és szaktudás központosítására, továbbá más ellátásoknak a lakosság közelébe helyezésére van szükség. Nem szabad, hogy helyi érdekek torzítsák a racionális ellátásszervezést. Egy polgármester becsvágya például nem lehet elég indok ahhoz, hogy egy városban szülészeti osztály működjön.

Az új kormány a szakmai kollégium munkájára támaszkodik döntéseiben. Az elmúlt időszakban sikerült olyan számítógépes adatbázist létrehozni, amely objektív alapra helyezi az átalakításokat. Finanszírozás terén nem tudták elérni, amit szerettek volna, de forráskivonás a gyógyító-megelőző ellátásban nem lesz, és új forráselemként megjelenik a népegészségügyi termékdíj (közismertebb nevén hamburgeradó). A források elosztását normatívvá és logikussá teszik. Az emberierőforrásválság ügyében nehéz lényeges elmozdulást elérni egy nagyon reményvesztett közegben, de gesztusoknál már többet tett a politika, ilyen például a rezidenseknek kínált ösztöndíj. A kizsigerelt, sokat szenvedett szakma dolgozói Velkey György szerint joggal várják el, hogy a politika kiemelt figyelmet szenteljen problémáiknak.

 

    Papp Magor, a rezidensszövetség elnöke a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán a hallgatói önkormányzat elnökeként 2006-ban kapcsolatot keresett a másik három orvosi egyetem önkormányzatainak vezetőivel, és közös fellépésükkel megakadályozták, hogy a kormány fizetőssé tegye a rezidensképzést. Ha nem járnak sikerrel, az akkori vezetés több százezer forintos havi költséget varrt volna a gyakorló orvosok nyakába, ami sokak pályáját kettétörhette volna. Az általa és munkatársai által szervezett demonstrációik – köztük a 2007-es Nagyvárad téri és a 2009-es, Szent István-bazilika előtti – meghatározó közösségi élményt jelentettek, és tudatosították a medikusokban, a rezidensekben, hogy együtt erősek lehetnek, hatékonyan küzdhetnek az érdekeikért. Az 1999-ben alapított rezidensszövetség – amelynek 2008 óta elnöke – hangsúlyozottan távolságot tart a politikától, szigorúan szakmai szervezet akar maradni. Aktivistái önkéntesek, a szervezet semmilyen pénzügyi támogatásban évek óta nem részesül.

– Mennyiben nemzedékek közötti ellentét megnyilvánulása „a fiatalok lázadása”? – faggatjuk. – Az orvostársadalom hierarchizált, ami bizonyos mértékig rendjén is van, hiszen évtizedek gyakorlata során rengeteg értékes tudást-tapasztalatot halmoz fel egy-egy orvos – válaszolja. Ám nagyobb mértékben jellemzi a rendszert a hierarchikus szemlélet, mint az egészséges lenne, és ez nem segíti kellően a fiatalok előmenetelét, nem biztosítja a megélhetésüket. Idősebb kollégák vagy szakmán kívüliek – ez az utóbbi a gyakoribb – időnként megkérdezik a mai rezidensektől: „Miért nem fogadjátok el az adott helyzetet, a pályára jellemző kereteket, nehézségeket? Talán kisebb a teherbírásotok, vagy kényelmesebbek vagytok, mint mi annak idején?” Mindenkinek meg kell értenie: ez a generáció már tudatilag is szabadabban nevelkedett, mint a korábbiak, és olyasmikbe, amiket a régiek még vállalható kompromisszumoknak éreztek, nem hajlandó többé belemenni, mert megnyomorítónak érzi őket. Nem extra igényekről, hanem a normális élet elemi feltételeiről van szó. Például hogy egy munkahelyről kapott fizetés is elég legyen az anyagi függetlenséghez, hogy maradjon idő a magánéletre, és legyen anyagi alapja a családalapításnak, hogy morális szempontból ne kelljen az orvosnak meghasonulnia, vagyis ne szoruljon rá a hálapénzre – és hogy mindez Magyarországon elérhető állapot lehessen számára, tehát ne kelljen a hazáját elhagynia a normális élet érdekében. Papp Magor örül, hogy egyre több idős kolléga is melléjük áll, mondván: szeretnék még megérni, hogy ez a vacak rendszer véget ér.

A Semmelweis-terv irányelveit helyesnek látja, de hangsúlyozza: a bővebb véleményalkotáshoz a részletes munkaanyag megismerésére lenne szükség, mert ami nyilvánosságra került belőle, az kevés konkrétumot tartalmaz. Az nyilvánvaló, hogy a magyar egészségügy jelenlegi struktúrája elavult, működésképtelen, ezért meg kell változtatni.

Az ösztöndíjprogram annak a hatszáz rezidensnek, aki vállalja majd a feltételeit, a szakvizsgáig jelentősen javítani fog az életfeltételein, de nem lehet tudni, hogy utána mi lesz velük, pedig további öt évre (vagy annyi évre, ameddig az ösztöndíjat kapták) el kell kötelezniük magukat az itthoni munkavégzés mellett. Az orvosok elvándorlásának problémáját semmiképpen nem oldja meg ez a program. A szakorvosképzés ellehetetlenülése már akár öt éven belül is bekövetkezhet. Beszédes adatok: 2010-ben ezeregyszáz orvos ment külföldre dolgozni, négyszáz körül volt az orvosi képzésbe belépők száma, és nagyjából nyolcszázan mentek nyugdíjba vagy haltak meg.

Minden nem politikai jellegű rendezvényre, ahová meghívják és kíváncsiak a szövetség véleményére, kötelességének érzi, hogy elmenjen – vallja az elnök. A keresztény orvosok augusztusi veszprémi konferenciáján is ezért tartott előadást, Fiatal orvosok harcokban, keresztény emberként volt a címe. Részvételét ezúttal is szakmai megfontolás vezérelte. Fontosnak tartja, hogy az összefogást szorgalmazó felhívásuk valamennyi kollégához eljusson, függetlenül politikai vagy vallási meggyőződésüktől. Az orvosok többsége ezen a konferencián is támogatóan lépett fel, de ő figyel a kritikai megjegyzésekre is – mondja Papp Magor.