A gyermekek generációja nem élt még békében

Fotó: Fábián Attila

Miként született meg Önben a gondolat, hogy 3 és 18 év közötti gyermekeket és fogyatékkal élő fiatalokat táboroztasson a háború dúlta Szíriában?

– Rendszeres kapcsolatot tartok szíriai keresztényekkel, köztük egy görögkatolikus lelkésszel, Naim Gharbi atyával, aki jelenleg a damaszkuszi görögkatolikus melkita patriarkátus parókus-esperese. Tizenöt éve ismerem őt, mivel 2002–2003-ban Szíriában tanultam ösztöndíjasként, és abba a görög­katolikus templomba jártam, ahol ő szolgált káplánként. Tavaly ismét találkoztunk Bejrútban, ahol a szeminárium igazgatója volt. 2017 őszén a saját kérésére helyezték vissza Damaszkuszba, mert szeretett volna a családja közelében lenni. Két fivérét elrabolták a terroristák, immár hat éve semmit sem tudnak róluk. Egy beszélgetésünk alkalmával Gharbi atya elmondta, hogy az idei ifjúsági tábor megszervezése nagyon nehezen halad, egyrészt azért, mert a biztonsági helyzet a közelmúltig nagyon rossz volt Damaszkuszban, másrészt pedig azért, mert kevés az erre a célra rendelkezésre álló forrás. A patri­ar­ká­tus segélyközpontként is működik. Így fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy gyűjtsünk össze annyi pénzt, amennyi elegendő ezer gyermek táboroztatására.

Tavaly kétszer is járt Szíriában. Milyennek érzékelte a kinti helyzetet?

– Először azért utaztam ki, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának megbízásából elkészítsek egy tanulmányt arról, milyen a Libanonban tartózkodó iraki és szíriai keresztény menekültek helyzete, miként látják a jövőjüket, milyen terveik vannak. Libanonban közel harminc iraki és szír menekült családdal készítettem interjút. Úgy éreztem, a szírek sokkal erősebben kötődnek az országukhoz; sokan úgy tervezték, kivárnak a szomszédban, míg otthon rendeződik a helyzet. A visszatérésben reménykedtek. Tanulmányutam időben éppen egybeesett Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita szíriai látogatásával.
Szeptemberben pedig azért utaztam vissza, mert én voltam a főkurátora a Kereszttűzben – Keresztényüldözés a Közel-Keleten című, a Nemzeti Múzeumban megnyílt kiállításnak, amely a dzsihadisták pusztítását mutatta be.
A látogatásaim során közvetlen közelről megtapasztalhattam egyrészt azt a végtelen szomorúságot és elkeseredettséget, másrészt azt a fantasztikus erőt és hitet, ami a szír embereket jellemezte és ma is jellemzi. Hatalmas élni akarás van bennük, a legborzasztóbb körülmények között is megpróbálják működtetni az országot. Minden ellentétes elképzeléssel szemben azt tapasztaltam, hogy igyekeznek a végsőkig kitartani, hogy otthon maradhassanak. A túlélésért való mindennapos küzdelmükben megerősödik bennük a hit, hogy igazán csak Istenbe tudnak kapaszkodni, világi hatalom nem segíthet rajtuk. Ez a korábbi utazásaim során is mélyen meghatott, érzelmi elköteleződést jelentett és jelent számomra. Természetesen ott van az arcukon a fáradtság és a szomorúság. Tavaly szeptembertől egészen mostanáig különösen nehéz időket éltek át, Damaszkusz folyamatos rakéta- és bombatámadásoknak volt kitéve a végóráit élő dzsihadista csoportok részéről. Fokozottan igaz volt ez Damaszkusz keleti felére, ahol hagyományosan magas a keresztény lakosság aránya.

Mennyiben tekinthető keresztény városnak Damaszkusz?

– Jeruzsálem után itt él a világ második legősibb keresztény közössége. Meggyőződésem, hogy a szír keresztények sorsa az európai keresztények személyes és közügye kellene hogy legyen. A damaszkuszi keresztények lélekszáma több százezres volt a háború előtt, s a közösség az elmúlt években sok ezer belső menekült családnak is otthont adott. A damaszkuszi keresztény negyedben, a görög­ka­to­likus patriar­kátus szomszédságában található Anániás háza, Szent Pál megtérésének helye, a régi városfalhoz illeszkedő görög­ka­to­likus temp­lom pedig ott épült, ahol a hagyomány szerint az üldözői elől menekülő Pált leeresztették a városfalon egy kosárban. A kereszténység történetének ezen első helyszínein virágzó közösségi és hitélet zajlott egészen a közelmúltig. Ha életük a globális és regionális hatalmi harcok következtében ellehetetlenül, és távozásra kényszerülnek, az az egész nyugati civilizáció végzetes kudarca lesz. A kereszténység gyökereinek kitépését nem szemlélhetjük tétlenül.

Az adománygyűjtés célja keresztény szír gyermekek táboroztatása Szíriában. Hogyan lehet megvalósítani egy ilyen tábort egy háborús országban?

– Szíriában a kormányzati ellenőrzés alatt álló területek biztonságosnak tekinthetők, legalábbis helyi viszonylatban. Az élet rendezett, szervezett mederben zajlik, a sűrűn elhelyezkedő katonai ellenőrző pontoknál alaposan átvizsgálnak mindenkit.

Mit lehet tudni a tábor részleteiről?

– A tábor elsődleges célja a fiatalok lelki, fizikai rehabilitációja, de emellett egy kicsit hittantábor jellege is lesz. Gharbi atya parókiájához mintegy ezer 3 és 18 év közötti gyermek, illetve fiatal tartozik, közülük százan fogyatékkal élők. A tervezett helyszín Damaszkusz környéke vagy egy biztonságos tengerparti terület lenne. A melkita pat­riar­kátusnak legalább öt-hat ifjúsági csoportja van. A gyerekek egyhetes turnusokban, nagy közös sátrakban, nagyon egyszerű körülmények között, cserkészstílusban táboroznak majd. A fogyatékkal élőket egy külön turnusban, a kísérőikkel együtt táboroztatják, velük egyébként már évtizedek óta rendszeresen foglalkoznak a patriarkátus önkéntesei. Ha valami előre nem látható ok, körülmény ellehetetleníti az utaztatást, akkor napközis táborokat szerveznek, egész napos elfoglaltsággal, teljes ellátással, játékokkal és egy kis tanulással. Ezek a gyermekek rengeteg tragédiát megéltek már. Lehet, hogy mindez jelenleg még nem okoz számukra hitbeli meghasonlást, törést az istenkapcsolatukban, de súlyos traumákat hordoznak magukban, amelyek esetleg később törnek majd felszínre. Segítségre van szükségük, hogy képesek legyenek feldolgozni azokat a szörnyűségeket, amik történtek velük. A keresztény negyedben előfordult, hogy kilenc gyermek halt meg egyetlen nap leforgása alatt. A pat­riarkátus iskoláját rendszeresen érték rakétatámadások, több héten át szüneteltetni kellett az oktatást, mert a diákok életveszélyben voltak. Nincs olyan család, amelynek ne volnának elrabolt vagy a harcokban megsérült, meghalt rokonai, barátai.

Fel tudják majd dolgozni a gyerekek az őket ért borzalmakat?

– Gharbi atya egyszer azt mondta, a neheze akkor kezdődik majd, amikor megszűnik a fegyverropogás. Akkor vissza kell térni a normális életritmushoz, a teljesítményhez, s a puszta túlélés helyett újra tervezni kell, döntéseket hozni, és tenni egy lépést előre. Ez a gyerekeknek is nagyon nehéz lesz. Sokéves poszttraumás időszak kezdődik majd akkor. A gyermekek egész nemzedéke csak a háborút ismeri, soha nem élt még békében, vagy nincsenek róla emlékei. A szíreknek ugyan­akkor nagyon jól képzett szakembereik vannak. A pat­ri­arkátusnak van segélyszervezete, sok száz fős cserkészcsapata, az önkéntesek szervezetten működnek. A közösségben vannak pszichológusok, orvosok, tanárok, és már működnek a traumák feldolgozását segítő csoportok is. Engem éppen az otthon maradók ereje és tenni akarása tölt el a legnagyobb csodálattal.

Mit szeretne elérni ezzel a kezdeményezéssel?

– Szeretném, ha a magyar keresztények a személyes ügyüknek éreznék, hogy lehetőségeikhez mérten segítsék a világ második legősibb Krisztus-hitű közösségét. Itt most nem az infrastruktúra helyreállításáról beszélek, mert az a kormányzati segélyezés hatáskörébe tartozik, hanem az emberi odafigyelésről, a törődésről. Az adománygyűjtést meghirdettük, a Nemzeti Múzeum feltette a honlapjára, a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége pedig egy elkülönített alszám­lát nyitott erre a célra. A felhívás és a számlaszám ezen a linken érhető el: https://­mnm. hu/hu/muzeum/hirek­/­jote­kony­sagi-adomany­gyuj­tes-damasz­kuszi-gyer­meke­kert.
A nyári programok teljes költsége körülbelül ötmillió forint (tizenötezer euró), ami ezer főt tekintve nem sok. Eddig mintegy a tizenöt százaléka gyűlt össze a szükséges összegnek. Nagyon sok embert megkerestem a felhívással, ismerősöket, értelmiségieket, egyházi embereket. Sajnos csak kevesen reagáltak. Ugyan­akkor minden megbecsülésem azoké, akiket megszólított ez a kezdeményezés. Éppen pünkösdkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy azok adnak, akiket a Szentlélek meghív erre, ők a Lélek sugallatának engedelmeskednek. Kifejezik elkötelezettségüket a sokat szenvedett szír gyermekek és fiatalok iránt, átérezve, hogy egyazon Krisztus testének tagjai vagyunk. Az adományozással az adakozók is gazdagabbak lesznek.