Fotó: Kissimon István
Mit ad ez a városka a benne nevelkedőknek, ami máshol nincs meg? Vagy csak véletlenül alakult így? Melyek egy hivatás ébredésének lépései, milyen az az út, amely az első gondolattól a papszentelésig vagy a szerzetesi fogadalomig vezet? Ebben bizonyára nagy a környezet, a család és a családon túli háttér: az iskola, az egyházközség, a lakóhely által felkínált lehetőségek szerepe. Az is biztosnak tűnik, hogy vannak spirituális élményeket inkább és kevésbé felkínáló közösségek, de az is, hogy – mint nyilatkozóink egyöntetűen hangsúlyozták – a hivatás ébredése-választása végső soron titok. Valamint szinte soha nem egykomponensű. Legtöbbször nem egyetlen szerzetes nővér vagy pap példája, nem egyetlen templomi, közösségi élmény a döntő, hanem hosszú évek fejlődésére-alakulására van szükség. Mint Riz Attila fogalmaz: türelmes „kertművelésre”.
Gondoljunk vissza életünknek azokra a pillanataira, amelyek később meghatározónak bizonyultak! Mindenestül mindennapjainkba ágyazódtak, és szorosan kapcsolódtak kevésbé fontos eseményekhez, megszokott tevékenységeinkhez, azaz mindenhez, amitől otthonosan éreztük magunkat a környezetünkben. Nekem például ma is a vasárnaphoz és az ünnepekhez tartozó emlékem, hogy Budaörsön a kilences mise után mindig átmentünk a közeli cukrászdába krémest venni. Hamvas Béla A bor filozófiájában azt írja, Isten a főtt sonkában (is) ott van. Úgy hiszem, a krémessel is ez a helyzet.
Így aztán nem csodálkozom, hogy István, miután hosszú autózás után megérkezünk Szendrőbe, és a plébániakertben fogad bennünket, azonnal a közeli Paszti cukrászdába és Paszternyák Jánoshoz, a tulajdonoshoz, az egyházközségi képviselő-testület tagjához indul velünk. Útközben megmutatja az I. világháborús emlékművet, és rajta hősi halott dédapja, Juhász István nevét.
Jánosnál nehéz jobb, zavarba ejtőbben szívélyes vendéglátót elképzelni: fagylalttal, tortákkal kínál, és egy telefonnal az ebédünkről is gondoskodik. Számára B. Kiss atya jelentette a legtöbbet, aki 1953-tól 1993-ig, vagyis negyven éven át, haláláig a helység plébánosa volt. A hatvanas években nála volt elsőáldozó, és az ő hittanosa lett. A Kádár-rendszer viszonyaival bátran dacoló, kemény papként emlékezik rá, aki mindig reverendában járt, és összeveszett az iskolaigazgatóval, amikor akadályozni próbálta a hitoktatást. A huszonöt éve megnyílt cukrászda kasszájánál is ő volt az első vendég. Mert mindenhez köze volt, ami Szendrőn történt, a cukrászda pedig az ő jóvoltából kifejezetten egyházi védőszárnyak alatt épült: még az építőanyag beszerzésében, ácsok szerződtetésében is segített. Nagy szeretet vette körül, és minden káplánjával jó viszonyban volt. Harminc-negyven fiatal is nyüzsgött annak idején a plébánia körül; az ifjúsági hittanon néha annyian voltak, hogy sokaknak már a földön kellett ülniük. B. Kiss János nagyon szeretett túrázni, és a gyerekeket is magával vitte, a természet szeretetére nevelte. Egykori tanítványai – ma már sokan nagymamák-nagypapák – ezért emléktúrát alapítottak a tiszteletére. „Nehéz jól érzékeltetni, milyen sokat jelentett számunkra B. Kiss atya – mondja János szenvedélyesen –, de az talán sokat elárul, hogy nekünk, mezítlábas falusi gyerekeknek Pilinszkyről beszélt, az ő verseiből olvasott fel.” Egy kedves idős hölgy is hozzászól a beszélgetésünkhöz. Azt emeli ki, hogy az egykori plébános minden egyes hívét számon tartotta, és a közeli Büdöskút tanyáira is kijárt misézni. „Bármi bajom volt, elmondhattam neki” – hangsúlyozza meghatottan évtizedek múltán is. János atya sok-sok család életének minden örömteli és fájdalmas eseményénél jelen volt, biztos pontot jelentett a szendrőiek számára évtizedeken át.
„Ő egyenesen fogalommá vált – mondja Füleczki István –; mindmáig rengeteget emlegetik például Egerben. Engem is ő keresztelt még, 1989 decemberében. Akkor már négy lányuk volt a szüleimnek, úgyhogy sokat imádkoztak fiúért – konkrétan tíz éven át tartott az »imahadjárat« –, és nagyon örültek, amikor megérkeztem. A nővéreim különösen is, hogy babázhatnak. Azóta mind a négy nővérem családanya lett, és összesen tizenöt gyermekkel áldotta meg őket az Úr. A szüleim nagy szeretetben neveltek; nem is emlékszem olyan esetre, hogy kikaptam volna valamiért. Édesapám harminchárom éven át föld alatt dolgozó bányász volt Feketevölgyben és Lyukóbányán, de közben más munkákat is vállalt: buszt vezetett, traktorosként és géplakatosként is dolgozott. Nyugdíjasként a plébánia gondnoka lett. Két éve hunyt el. Hiszem, hogy azóta az Úr mellől vigyáz rám.
A gyermekkorunk a hagyományos vallásosság jegyében telt, és ez még ma is érezteti a hatását. Minden napra jutott fizetett miseszándék, és a temetéseken az egész falu részt vett. Édesanyámmal és nagymamámmal minden este együtt imádkoztunk, és természetes volt, hogy ministráns lettem. Édesapám, mivel rengeteget dolgozott a család megélhetéséért, kevésbé volt templomba járó ember. Csak nyugdíjaskorában adódott rá lehetősége, hogy rendszeresen gyakorolja a vallását.
Az ima erejébe vetett hitem már nagyon korán megerősödött, méghozzá megrázó események hatására. Nyolcéves voltam, amikor édesanyám megbetegedett, és hónapokra kórházba került. Évek kellettek a teljes felépüléséhez. Tízéves koromban édesapámra munka közben rádőlt egy fa, és kómába esett. Mindkettőjükért rengeteget imádkoztunk a nővéreimmel, és Istennek hála fel is épültek.
Sok-sok éven át zenész akartam lenni. Trombitásként kezdtem, de aztán egyszer véletlenül benyitottam egy terembe az iskolában, ahol egy idős úr az Este a székelyeknélt játszotta klarinéton. Ez döntő élmény volt. Attól fogva tizenkét éven át napi három-négy óra hosszat gyakoroltam klarinéton, amelyhez pár évvel később a szaxofont társítottam. A hangszereimet lelkigyakorlatokon ma is jól tudom használni a hangulat megteremtéséhez, a résztvevők ráhangolásához. Nekem is nagy szükségem van a zenére mindennap; akár jókedvű vagyok, akár szomorú. Számomra a zene imamód.
Kezdetben nagyon eleven gyerek voltam, ami azt jelenti, hogy szerettem csavarogni, csibészkedni, csúzlizni. De a sok rosszalkodás után jó volt időnként megpihenni a templomban. A családunk egy egész padot megtöltött; mindig ugyanott ültünk. Noha tizennyolc éves koromig nem gondoltam arra, hogy pap leszek, paposat játszani már elég korán, hétéves korom táján megszerettem. Leültettem a családot, és »szertartásokat« vezettem számukra. Tetszettek a miseruhák, a pap méltóságteljes szerepe, és hogy »kirakatban« van, mindenki rá figyel.
Nyolcéves lehettem, amikor a plébános kihirdette, hogy új szentírások érkeztek. Mise után vettünk egyet, és én azonnal, már hazafelé tartva elkezdtem olvasni. Mondták is a többiek, hogy el fogok esni. Vagyis úgy lehettem, mint Sámuel: már sokkal előbb elhívott az Isten, mint ahogy én magam tudtam, meghallottam, ráébredtem volna.
Sokat jelent számomra a templomunk oltárképe, mert a porciunkulai jelenetet ábrázolja, amikor Ferencnek Jézus és Mária megjelent. Ferenc a kedvenc szentem; egy ideig vívódtam is, hogy ferences vagy világi pap legyek. A gimnázium időszakában Mária is fontossá vált számomra, mivel anyás voltam. A rózsafüzérezést a szemináriumban kedveltem meg, a meditativitása erősen hatott rám.
Az első misémen óriási elfogódottság vett rajtam erőt. De közben egészséges büszkeség is átjárt, amikor arra gondoltam, hogy innen indultam, mindenkit ismerek, és mindenki ismer. Meghatódtam, mert tudtam, hogy sokan imádkoztak értem és a hivatásomért. Szarvas Péter atya, akitől ifjúkorom legmeghatározóbb papja volt, a prédikációjában azt mondta: azt, hogy öröm van-e bennem, boldog vagyok-e, tartsam mindig a hivatásom legfontosabb próbájának, visszaigazolásának. Hiszen Jézus örömteli szolgálatára hívott meg.
A papi hivatás felé az utolsó gimnáziumi év második félévében tettem meg a döntő lépést. Az irodalom-tanárnőm, aki mélyen vallásos volt, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem Fülöp-kurzusra menni. Nemcsak hogy mentem, hanem még négy másik fiatalt is sikerült beszerveznem. Ők azonban már három óra után otthagyták a kurzust, mert túl harsánynak, túlságosan karizmatikus jellegűnek érezték. Én viszont éppen ott ébredtem rá, hogy hivatásom van. Csiszér László énekes volt a lelkigyakorlat egyik szervezője. Ezzel kezdte: »Miért vagyunk itt?« Én ezt válaszoltam: »Hogy megtudjuk, kivel-kivel személyesen mi az Isten célja.« Ma már tudom, hogy a Szentlélek mondatta ezt velem! A lelkigyakorlat élményszerű fordulópontot jelentett az istenképem szempontjából, és a következő időkben napi misére járóvá tett. Amikor aztán otthon is kimondtam, hogy papnak készülök, anyukám elsírta magát örömében.
Ősztől négyféle feladatot látok el: a Jézus Szíve plébánia káplánja, főiskolai lelkész és a Segítő Szűz Mária Leánykollégium lelkivezetője vagyok Egerben, s közben hittantanári mesterszakon is tanulmányokat folytatok, hogy pedagógusdiplomát szerezzek.”
Fölmegyünk a várba, majd régi tornyának famásába. Végigtekintünk Szendrőn, és a festői tájon is, amely körülveszi. István gyermekkori emlékeiről és a történelmi régmúlt eseményeiről beszél, aztán a város és Szendrőlád romáiról, a cursillós közösségről, amelynek hagyományos roma zenekara az országot járja karizmatikus igehirdetésével. Kollégám többször is lefényképezi háta mögött a városával, ahol nevelkedett, amely hivatását érlelte. Aztán hazafelé arról beszélgetünk, hogyan határoz meg, alakít, indít útnak egy közösség valakit, miként választható szét – szétválasztható-e egyáltalán? – az „enyém” és a „miénk”. István példája alapján ezer szállal kapcsolódik egymáshoz, alakítja egymást. Noha szinte mind „elhagyjuk a várost”, teljesen soha nem szakadunk el tőle.
Akik az Új Ember révén találtak egymásra
Az évtizedek óta Szendrőn élő, a templom kántoraként működő Marczisák Zoltánné 1976-ban az Új Ember révén ismerte meg a férjét, Szendrő köztiszteletben álló fogorvosát. B. Kiss plébános volt az esküvői tanújuk. „Sokáig apáca akartam lenni, de nem lehetett – meséli. – »A legnagyobb szeretet« jeligére házassági hirdetést adtam fel a lapban. Zoltán, akinek a felesége autóbalesetben elhunyt, a hirdetésemre reagálva levelet írt nekem. A budapesti Mátyás-templomnál, egy vasárnap, mise előtt találkoztunk először. Egykettőre kiderült, mennyi minden kapcsol össze bennünket. Mindketten a miskolci konziba jártunk, mindkettőnk életében meghatározó volt a karmelita lelkiség, és ő is orvos volt, mint az apám. 1977 novemberében házasodtunk össze, és huszonnyolc éven át éltünk boldog házasságban. B. Kiss János a férjem atyai jó barátja volt, paptársaival együtt gyakori vendég nálunk.
Az, hogy Szendrőből az átlagnál gyakrabban indulnak el papi hivatások, a környék vallásosságának, a település zártságának és a B. Kiss atya által negyven éven át biztosított állandóságnak tudom be, amely mindmáig érezteti a hatását. »A falu atyja« volt: az úrhatnámság és a vaskalaposság a legtávolabb állt tőle, és nagyon tudott hatni a híveire.”
Érlelő szendrői évek
A közösség ereje
„A hivatásom ébredésében szembetűnő hatás nem játszott szerepet, a Jóisten csendesen vezette életem útját az ő irányába. A családi és a szendrői háttér szerepét mégis fontosnak tartom benne – mondja Szemenyei Péter füzesabonyi plébános. – Szendrőt hagyományos vallásosság jellemezte, mindig sok ministráns és hittanos volt. A mindennapok hitéletének meghatározó alakítója B. Kiss János esperes-plébános volt. Mindenkit ismert, és mindig mindenkihez volt egy-egy kedves, humoros szava. A káplánok sűrűn cserélődtek, de általában szerencsénk volt velük: ahogyan törődtek velünk, az vonzó példát jelentett számomra, és már ministránskoromban elgondolkodtatott, milyen lenne papnak lenni, az oltár túlsó oldalán állni. Ám az általános iskola befejezése után egészen új élethelyzetbe, más közösségbe kerültem, és csak érettségi előtt hallottam meg újra a hívó szót. A mezőkövesdi I. (ma pedig már újra Szent) László gimnáziumba jártam, mi több, kollégista is voltam. Abban az időben, 1989 táján nem nézték jó szemmel, ha egy fiatal a papi hivatás iránt érdeklődött, ezért az én utam sem volt egyszerű. 1990-ben, Egerben kezdtem meg a tanulmányaimat, 1992-től 1998-ig Rómában tanultam tovább. 1996 nyarán, Szendrőn szentelt Seregély István. Így amikor a szendrői templom küszöbét átlépem, mindig ez, pappá válásom jut az eszembe. Abban a templomban kereszteltek, ott voltam elsőáldozó, öt éven keresztül ministráns, bérmálkozó, és a majd négyszáz éves, sok-sok imával átitatott falak között részesülhettem az egyházi rend szentségében is. Micsoda kegyelem!
Szívet-lelket melengető érzés szendrőinek lenni. Ezt éltem meg ezen a nyáron is, amikor Füleczki Pisti az első miséjét mondta otthon. Körülbelül hétszázan voltak a templomban, a szendrőládi romák is eljöttek muzsikálni. A szendrői emberek közösségében megélt hit nagy ereje, a biztos lelki és imádságos háttér ma is, éppúgy, mint a régi időkben, szinte kitapintható.”
Kacskaringós ösvény a hivatáshoz
„Mindent megkaptam Szendrőtől, amit az ember a szülőhelyétől megkaphat, lelki téren is – emlékezik a papnak készülő, kései hivatású Riz Attila. – Hitem ébresztgetésében anyai nagymamámnak volt a legnagyobb szerepe; ő szorgalmazta leginkább, hogy templomba járjak, ő küldött hittanra. Erős emlékem vele kapcsolatban, hogy amikor egyszer az óvodából hazafelé tartottunk, és a templomba benézve azt mondtam, senki sincs odabent, nagyon leszidott, és elmagyarázta, hogy Jézus igenis mindig ott van. B. Kiss plébános úr szelíd, csendes, kedves öregúrként él az emlékeimben, aki mindenkire személy szerint figyelt, és ami nagyon fontos, harmonikus kapcsolatban volt a káplánjaival, akik – köztük Varga Bertalan, Tóth István, Mischinger Ferenc – nagy lelkesedéssel foglalkoztak velünk, a plébánia köré gyűjtöttek bennünket. Jókat fociztunk, kergetőcskéztünk, és az ifjúsági hittanok is sokat adtak.
A bérmálás után egy időre mégis „kiiratkoztam” az egyházból. Csak a kilencvenes évek végétől, már felnőttfejjel találtam vissza, az akkori plébános és két káplán, Lengyel Gyula, Szarvas Péter és Varga Béla segítségével. Az én utam a hivatáshoz nem széles út, hanem szűk, gizgazos, kacskaringós ösvény volt. Már katonaság után jelölt voltam a karmelitáknál – de az elhamarkodott döntésnek bizonyult –, tizenegy éven át a szécsényi ferencesek polgári alkalmazottjaként dolgoztam, aztán évekkel később, egy egri hivatáshétvégén, a kápolnában egyszer csak úgy éreztem, hogy otthon vagyok.
Csak felnőttkoromban költöztem el Szendrőből, a hivatásom ott érlelődött meg. Olyan kertként gondolok rá, amelyet gondos kezek műveltek, gyomlálgattak, többek között annak érdekében, hogy rátalálhassak magamra és a hivatásomra.”
Az áhítat fürdője
Hortobágyi Arnold bencés szerzetes szintén szendrői származású. Így tekint vissza a nevelődés éveire: „Rém rossz gyerek voltam, folyton a csibészkedésen járt az eszem. Legtöbbször a vagány haverjaimmal lógtam. A traktorkerekek lyukasztgatásától a szénakazlak felgyújtásáig mindenféle disznóságot elkövettünk. Nekem még a keresztvetés és a miatyánk sem igazán ment. A sekrestyés néni egyszer meg is kérdezte Varga Berci atyát, hogyan lehetek én egyáltalán ministráns. De ő azt felelte: „Hadd maradjon!” És úgy emlékszem, végső soron kedveltek az atyák. Meghatározó élményemként gondolok vissza arra, hogy a hittanon kíváncsiak voltak a véleményünkre. Hol adatik ez meg máshol egy tizenéves gyereknek? A hivatásom érlelődése szempontjából fontos volt az is, hogy Mischinger atyával el-eljártunk Ipolytölgyesre a halmozottan fogyatékos gyerekekhez, a gondozásukban segíteni. Ahogy a templom atmoszférájának, a prédikációknak, a nálunk szolgált papok személyiségének is jelentőséget tulajdonítok a papi hivatás felé vezető utamban. Édesapám kiskoromban elhagyott bennünket, édesanyámmal laktam az anyai nagyszülőknél. Az én igazi „plébánosom” a nagymamám volt, tőle kaptam a legtöbbet a hitbeli fejlődésemhez. Istenből élő, noha templomba nem járó asszony volt. Ő áldott meg és indított utamra akkor is, amikor elhatároztam, hogy szerzetesnek megyek.
Ma is előttem van, ahogyan szentségimádás közben balról fehér fény vetődik a főoltárra, és átjár annak tudása, mit jelent tisztának, szentnek lenni. Jó volt abban az áhítatban, fennköltségben megfürödni. Szendrői gyerekként természetes volt számomra a népi vallásosság; az az erő, amelyet a hagyományok jelentenek.”
