– Honnan indult az élete?
– Budán, a Széll Kálmán tér mellett, a Városmajorban születtem. Nagyon szegények voltunk, sok megpróbáltatás érte a családot. Édesapámat politikai okokból az ötvenes évek elején kirúgták az állásából. Az anyukám halálos beteg lett, csodával határos módon épült fel. Megfogadta a Jóistennek, hogy ha meggyógyul, vállal még egy gyereket. Így született meg 1959-ben a harmadik öcsém. Én ezt akkor nem fogadtam kitörő lelkesedéssel. Állandó pénzszűkében telt az életünk, ráadásul nekem kellett pesztrálnom a kicsiket. Vigyáztam az öcséimre, és segítettem a házimunkában. Nagyon szerettem volna kitörni ebből, ezért mindenféle szakkörre beiratkoztam. Sportszakkörökkel is próbálkoztam, de mindenhonnan elküldtek, mivel kövér, ügyetlen lány voltam.
– Hogy lesz egy „kövér, ügyetlen” lányból csinos világbajnok futó?
– Másodikos gimnazista voltam a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban, amikor egy földrajzszakkörön Jávorka Péter tanár úr Finnországról vetített nekünk képeket, és beszélt a tájfutásról is mint skandináv sportról. Az előadása után invitált bennünket a József Attila Gimnázium tájfutó szakkörébe. Mindenki jelentkezett. Természetesen nem a tájfutás hozott lázba bennünket, hanem az, hogy végre találkozhatunk fiúkkal is, hiszen a József Attila Gimnázium fiúiskola volt. Első alkalommal az volt a feladat, hogy fussunk fel a Gellért-hegyre és kerüljük meg a Szabadság-szobrot. Mondanom sem kell, a következő héten már csak hárman mentünk el az edzésre. Teljesen átlagos adottságokkal rendelkeztem, de rengeteget edzettem. Lementek rólam a fölös kilók, egyre gyorsabb lettem. Sorra nyertem a magyar bajnokságokat, aztán nemzetközi versenyeken győztem, és végül 1972-ben a világbajnokságon is.
– Az érettségit követően már csak a sportról szólt az élete?
– Az ELTE-n szereztem matematika–fizika szakos diplomát. Másfél évig tanítottam matematikát. Később a Testnevelési Főiskolán elvégeztem a négyéves sportszervezői és a szakedzői szakot. Közben edzettem, sífutásban is szép sikereket értem el. Aztán a maratont is kipróbáltam. 1972-ben én voltam az első európai nő, aki három órán belül lefutotta a negyvenkét kilométeres távot. Amibe csak belekezdtem, az általában sikerült. 1978-ban megcsípett egy fertőzött kullancs. Gerinc velőgyulladást kaptam, és a jobb lábamat mozgató idegek elhaltak.
– Mit érzett, amikor felfogta, hogy a futókarriernek örökre vége?
– Nagyon lassan és nehezen vettem tudomásul ezt a tényt. Sokat perlekedtem a Jóistennel. Miért éppen én nem futhatok többé? Sokszor végigzongoráztam magamban ugyanazokat az őrjítő kérdéseket. Tíz évembe került, hogy elfogadjam a sorsomat, hogy örülni tudjak annak: életben maradtam. Keserves tíz év volt ez.
– Hogyan lehetett ebből a helyzetből szó szerint és átvitt értelemben is felállni?
– A kórházba bevitettem a sáros futócipőimet. Azokat nézegettem, hogy erőt merítsek a látványukból. Meg akartam gyógyulni, bár azzal is riogattak, hogy kerekes szék vár rám. Egyszer csak megmozdult a lábujjam. Ez minden szakirodalomnak ellentmondott. Végül, ha sántán is, de elkezdtem járni. Egy teljesen új életet kellett felépítenem. Szerencsére megtalált a legnagyobb sportiroda, és jó értelemben „használni” kezdett. Rengeteg edzéstervet írtam másoknak. Közben tíz évig voltam a tájfutók szövetségi kapitánya. Ez az időszak az alázatra is megtanított.
– Mit ért ez alatt?
– Az élsportolók mind önzők. Ha nem volnának azok, nem lennének képesek győzni. A betegségemig számomra is első volt a futás és a siker, minden más csak ezek után következett. A megváltozott életem már arról szólt, hogyan segítsek másokat a győzelemhez. Ez nagy különbség.
– Ezt időnként nem élsportolóként is nehéz megtennünk. Kiváltképp akkor, ha tudjuk, nekünk kellene a „dobogón” állnunk…
– Hosszú út vezetett el az alázat megtanulásáig. Igaz, sok mindenért kárpótolt a munkám, de szép számmal akadtak nehéz pillanatok. Például nem volt könnyű megélnem, hogy én értem célba utolsónak egykét utcai futóversenyen.
– Megbékélt Istennel?
– Hazudnék, ha azt mondanám, teljességgel értem, miért történt velem mindez. Álmomban ma is futok, és mindkét lábam egészséges. De megbékéltem a sorsommal. A sport nyelvén azt mondanám: döntetlen az állás. Én sokat küzdöttem, és világbajnok lettem. Ám amit elértem, azt Isten el is vette tőlem. Egy-egy. Ezt elfogadtam, és már nem akarok nyerni. Azt szeretném, ha ez a döntetlen még sokáig így is maradna. Nem kérek semmi rendkívüli segítséget Istentől, de örülnék, ha már ő sem tenne több terhet a vállamra. Ezt egyszer – felkérésre – meg is írtam egy imádság formájában.
– Az Országos Egészségfejlesztési Intézetből egészségnevelőként ment nyugdíjba, de ma is megmozgatja az embereket. Mesélne erről?
– Szívügyemnek tartom, hogy járjam az országot, és mozgásra, illetve egészséges életmódra buzdítsam az embereket. Kiváltképp az idősebb korosztályba tartozókat, akikkel, valljuk be, nem sokan törődnek. Magyarországon közel hárommillió hatvan év feletti ember él. Ez nagyon magas szám, és az idősek nagy része sokféle problémával küzd. Végigdolgozták az életüket, most kapják a „hatalmas” nyugdíjukat, s mivel öregedő társadalom vagyunk, mindegyik kormány számára az lenne a legkényelmesebb, ha az idősek nem sokáig tartanának igényt erre az összegre. Én azonban arra buzdítom őket, hogy éljenek, mégpedig egészségesen, hiszen a gyerekeiknek, az unokáiknak még szükségük van rájuk. Arról nem is beszélve, hogy megérdemlik a megfelelő minőségű nyugdíjas éveket. Ezért azonban tenni kell, vagyis fontos, hogy kevesebbet egyenek, és többet mozogjanak.
– Sokszor halljuk az ebbe a korosztályba tartozóktól, hogy az evés az egyetlen örömük, illetve ha már itt fáj, ott fáj, akkor nem mozog az ember…
– Az evés csak addig a pillanatig öröm, amíg elfogyasztjuk az ételt, ám utána sok probléma forrása lehet. Testmozgásnak elsőre tökéletesen megfelel a gyaloglás. A legtöbben nem szeretnek egyedül mozogni, ezért fontosak a gyaloglókörök, a közösségek. Az érdeklődő nyugdíjasokkal minden második kedden találkozunk a Margit-szigeten, reggel 9 órakor a volt Úttörőstadionban. Közösen bemelegítünk, majd kis csoportokban gyalogolnak egy-öt kilométert. Legközelebb február 10-én lesz ilyen alkalom, az Új Ember olvasói is jöhetnek.
– Vannak, akik futásra is vállalkoznak, nem csak gyaloglásra?
– Tavasszal például egy ötvenhét éves nő elhatározta, hogy lefutja a félmaratont. Bevallom, magam sem nagyon hittem benne, de megírtam neki az edzéstervet, aztán őszig edzett, és szeptemberben lefutotta a távot. A budapesti maratoninál fel kell futni a Nyugati téri felüljárón, ami meglehetősen meredek emelkedő. Én ilyenkor ott állok a kereplőmmel, és amikor meglátnak, akkor nincs többé gyaloglás, csak futás. Mondtam is, ha egyszer meghalok, oda kell majd állítaniuk egy engem mintázó Tussaud-viasszobrot. Segítettem már az edzésben többek között a Dagadt Köcsögöknek is. (Önironikusan így hívják magukat a Moós Gergely által alapított, fogyni is vágyók futóklubjának tagjai – A szerk.) A 2013-as, huszonnyolcadik félmaratonon huszonnyolc szál fehér rózsát kaptam tőlük. Sorba hozták a virágokat, ahogy elhaladtak mellettem. Megható élmény volt. Számomra ez már életforma, megyek, segítek, előadok, edzésterveket készítek, lelkesítek, és velük örülök a sikereknek.
– Sokat beszél a nőkhöz, asszonyokhoz. Miért éppen hozzájuk?
– Az egészséges életmód kialakításáért a nők tehetnek a legtöbbet a családban. Az, hogy milyen étel kerül az asztalra, hogy mennyit mozog a család, alapvetően rajtuk múlik. A gyerek életének első hat évében alakul ki az életmódbeli szokások több mint fele. Ha a kicsi zsíros ételeket kap, akkor azt szokja meg. Ha mozgásszegény életet él, akkor azt. A nők fontos szerepet játszanak a férjük egészségének megőrzésében is. A II. világháború után hatszázezer özvegyasszony élt Magyarországon. Egy 2009-es adat szerint ma ez a szám nyolcszáztizennégyezer, holott nincs háború. Kopp Mária a nők korai özvegységének hátterét kutatva három fő okot talált, s megállapította, hogy lényegében mindhárom mögött maguk a nők állnak. Az első az asszonyok főztje. Csupa szeretetből addig etetjük a férjeinket a kedvenc ételeikkel – amelyek gyakorta nem éppen egészségesek –, amíg abba végül szó szerint belehalnak. A férfi idő előtti halálához vezethet az is, ha a nő nem elégedett az életszínvonalával, és egyik másodállásból a másikba hajszolja a férjét, amíg az össze nem esik. A férfiak korai halálának hátterében azonban legtöbbször az áll, hogy ők sokkal nehezebben viselik a kudarcot, a mellőzöttséget és az igazságtalanságot. Jó, ha áll mellettük egy segítő, bátorító, erős nő. A feleség életmódján, szemléletén, fittségén nagyon sok múlik: gyakorlatilag az egész család testi-lelki egészsége. Ezért is kell őket arra buzdítani, hogy egészséges ételeket főzzenek, sok jó közös sportprogramot szervezzenek a családnak, és ők maguk is mozogjanak.
– Ha eddig csak a fotelben ültünk, hogyan és mikor kezdjünk sportolni?
– Bármikor el lehet kezdeni. Egy idősebb ember először gyalogoljon. Száz métert tegyen meg lassabban, aztán száz métert gyorsabban. Fontos, hogy rendszeres legyen a mozgás, s ha tehetjük, menjünk ki a szabadba. A futás azért jó, mert határtalan szabadságot ad, és bármilyen ügyetlenek is vagyunk, biztosan sikerülni fog, hiszen futni mindenki tud. Egyik láb megy a másik után, ezt nem lehet elrontani. Nekem is mondták, hogy két ballábam van. Élő példa vagyok tehát arra, hogy két ballábbal is lehet futni. Csak egy pár kényelmes sportcipőre van szükségünk, és már indulhatunk is. Annak azonban, aki most e sorokat olvasva esetleg azonnal kedvet kapna a futáshoz, azt javaslom, várja meg a tavaszt. A futást tanácsos ősszel, illetve tavasszal elkezdeni. Így tudjuk hozzászoktatni a szervezetünket a lehűlő, illetve a melegedő levegőhöz. Fontos, hogy a futás essen jól, szeressük meg. Ne akarjunk mindjárt maratonnal kezdeni, de idővel persze azt is lefuthatjuk.
Fotó: Kissimon István
