„Tábor-hegyi élmény itt lennem”

Ezen évenkénti eseményen az ország minden tájáról és a határokon túlról mindig több mint kétszázötvenen vesznek részt, lelkipásztori munkatársak, szerzetes nővérek, szerzetesek és papok (köztük szép számban görögkatolikus atyák) egyaránt. A hétfőtől csütörtökig tartó együttlétnek, amely már sok éve a közös gondolkodás, elmélyülés nagyszerű fóruma, idén különösen is hangsúlyos témája, feladata volt az önmagunkkal mint „profi igehirdetőkkel” való szembenézés és a többiek tükrébe tekintés. Olyannyira, hogy míg korábban kedd és szerda délután különböző témákat körüljáró fórumokat rendeztek, most műhelyekbe hívták a résztvevőket, hogy lelkipásztori önképükkel, szerepfelfogásukkal, nehézségeikkel új módon szembesülhessenek.

„Orvos, magadat gyógyítsd!” – ez a mondat természetesen nem arról szól, hogy mindenkinek egyedül kellene megbirkóznia az egyházközségi vagy más egyházi szolgálat során adódó gondjaival. Egerben idén éppen annak fontosságára hívták fel a figyelmet, hogy szükségünk van egymásra, hogy nem szabad egyedül maradni, hogy aki másokért szeretne élni, az nem hanyagolhatja el önmagát sem. És tanácsos tudatosítania, hogy ő maga is lehet „beteg”, segítségre, támogatásra szoruló. Sőt, máris, mindig is az (miként minden ember) – mint a segítőszakmákban ez gyakran előfordul, a papokat mégis fokozottan fenyegető veszély, hogy ezt nem tudatosítják. Nem lehet valaki szüntelenül csak gyógyító, el kell tudnia fogadni mások gondoskodását is, és ezáltal be kell tudnia ismerni a gyengeségét. Ez egyáltalán nem könnyű, és gyakran megesik, hogy a rengeteg feladat közepette nem is igen jut idő a megállásra, sőt kifejezetten luxusnak tűnik, hogy önmagunkkal foglalkozzunk. Azok pedig, akik körülöttünk vannak, vezetőként tekintenek ránk, és alaphelyzetnek tartják, hogy számíthatnak ránk, erőt és határozottságot várnak el tőlünk. Nagy a felelősség, és megtisztelő a bizalom. De – ezt mindenkinek szívébe kellene vésnie – önmaga gyógyítója senki sem lehet – Jézus szavai nyomatékosan figyelmeztetnek erre.

„Csak egy a szükséges” – mire utalt pontosan az egri konferencia idei, szintén Lukács evangéliumából származó mottója? Olyasmire, hogy sok-sok aktivitásunknak, igyekezetünknek csak akkor van értelme, ha mi is annak a forrásnak a vizét isszuk, amelyét másoknak kínálgatjuk. Hogy ha a karitászmunkánkat nem csupán logisztikai feladatok megoldásaként fogjuk fel, hanem mások terheinek átérzésével is együtt jár, mint Kálmán Peregrin ferences szerzetes hangsúlyozta előadásában. „Gyakran fogalmazunk így: Isten országát építjük, ám ez nem helyes kifejezés, mert Isten országa nem a mi művünk, hanem mennyből alászálló ország, amelyet Isten igéje épít – figyelmeztetett a következő előadó, Székely János püspök.


– Isten uralma a szívekben már itt és most, nemcsak majd a túlvilágon. Egy olyan világ, amelyben a szegények felé irgalmas szívvel fordulnak. Így van-e ez a plébániáinkon? – kérdezte végül. „Megtérésre van szükségünk, mindig, újra meg újra. Jézus meg akarja újítani a plébániánkat. Legyünk erre kész eszközei, csak ez a fontos – hangsúlyozta Szecsődi Péter frissen kinevezett ceglédi plébános, aki eddig Gödöllőn szolgált. – A plébánia az egyház legkisebb egysége, az egyháznak pedig az egymással feltétel nélküli szeretetben élők közösségének kellene lennie. Kik alkotják az egyházat? Azok az emberek, akiknek legértékesebb kincsük Krisztus, és hajlandóak mindenüket odaadni, hogy őt megnyerjék. Jézus mindannyiunkat belülről akar éltetni, át kellene adnunk magunkat neki. A pap a híveire szorul, nélküle nincs értelme a létének, számukra pedig pótolhatatlan a szerepe. Híveknek és papjuknak egységben kell lenniük, hogy együtt követhessék Krisztust. Ehhez képest sokszor mit látunk? Hogy mindkét fél elégedetlen, morog a másikra. Pedig csak akkor lehetünk vonzó közösség, ha hordozzuk egymás terheit, elnézzük egymás gyengeségeit. Nem sok sikerre számíthatunk, ha acsarkodó csapatba hívjuk meg az érdeklődőket. Törekedjünk arra, hogy a plébánia a mennyország elővételezett megélésének helyszíne lehessen.”

Berkecz Franciska a krisztusi vezetésről tartott előadást, és alaposan körüljárta a problémákat, amelyekkel egy közösségéért felelős vezető szembetalálhatja magát. Hogy jó vezetők lehessünk, ahhoz elengedhetetlen, hogy alaposan megismerjük önmagunkat, és a gyengeségeinkkel is tisztában legyünk. Ne essünk továbbá abba a hibába, hogy mindent előre eldöntünk a többiek helyett, merjünk „a többiek tekintetében élni”, igazán meghallgatni őket. Igyekezzünk a jézusi jövőképet közvetíteni számukra, és arra indítani őket, hogy együtt gondolkodhassunk azon, mit akar tőlünk, velünk az Isten – kérte hallgatóit a nővér.

„Noha Jézus azt mondta: keressétek elsősorban az Isten országát, a többi majd megadatik, mi az időnk nagy részében a többiért gürcölünk – állapította meg előadásának elején Varga László kaposvári plébános. A változás ellen pedig, amelyre Jézus hív, egész lényünk hadakozik. Pedig »csak« arra lenne szükség, hogy nagy bizalommal átadjuk neki magunkat, hogy a titok részeseivé váljunk. Minden tettünknek ebből kellene kiindulnia, és az evangelizációnknak is. Gondoljuk csak el: Jézus tanítványai azért kezdtek igehirdetésbe, mert nem tudtak hallgatni, egyszerűen képtelenek voltak magukban tartani az örömhírt! Az óceánról úgy kellene tudnunk beszélni, hogy azzal felébresszük hallgatóink vágyát a rajta való átkelésre! A katekézisünk legfőbb problémája, hogy ez gyakran nem sikerül.”

Talán már ebből a néhány kiragadott részletből is kiderül, hogy a plébániaközösségek életének hányféle nehézségével szembesítettek az előadók. És hogy mennyire a konkrétumokra, a mindennapokra koncentráló, hívek, lelkipásztori munkatársak és papok együttműködésének lehetőségeit és buktatóit számba vevő előadások hangzottak el.

(Következő számainkban a találkozó előadóival és résztvevőivel készült interjúkat közlünk.)

Fotó: Kissimon István

A minőségi figyelem műhelyében

– Tábor-hegyi élmény itt lennem: az, hogy megtapasztalhatom, mennyien együtt vagyunk ugyanazzal a szándékkal és reményekkel – mondja Takács Mária Klarissza szegénygondozó nővér. – Ez a műhely pedig nagyon megmozgat, mélyre visz, mert itt azzal foglalkozhatom, amivel most éppen küzdök. Nemrég másik házba kerültem, és más szolgálatra kaptam megbízást, amit még szoknom kell. Ezért jólesik, hogy játékos formában elgondolkodhatom arról, hogyan látom magamat mint nővért, és elbeszélgethetek erről a nővértársakkal.”

Az asztaloknál kis csoportokban női és férfi szerzetesek, papok ülnek, beszélgetnek, rajzolnak. A csoportok úgy alakultak ki, hogy mindenki szentírási helyet választott a megadott ötből-hatból; olyat, amelyet a leginkább megszólítónak, személyesen neki szólónak érez. Úgy tűnik, mindenki „veszi az akadályt”, sőt szívesen beszél magáról a többiekkel, és az érdeklődő tekinteteket látva abban is biztos vagyok, hogy örömmel hallgatják egymás igehirdetői tapasztalatait, és szembesülnek azzal, hogy a többiek egészen másképpen is megélhetik a hasonló helyzeteket. A gyerekek elmélyült, sőt csaknem átszellemült figyelmét látom az arcokon: így játszik az, aki magát az életet tanulja.

– Miért döntöttek úgy, hogy idén műhelyek lesznek délutánonként? – kérdezem az alkalom két vezetőjét, Berkecz Franciska szociális testvért és Gáspár Istvánt, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatóját. – Mint Konfuciusz írta: „Mondd el, elfelejtem. Mutasd meg, emlékezni fogok rá. Engedd, hogy csináljam, és meg fogom érteni.” Hát most engedjük! – mosolyodik el az igazgató. – Ha megosztjuk másokkal a gondolatainkat, az egy-egy probléma mélyebb átgondolásához segít hozzá. Egy papnak általában kevéssé van lehetősége az ilyesmire. Úgy gondoltuk, hogy ami a családközösségek bevett módszere, az a paptestvérek számára is hasznos, élményt adó lehet. Reméljük, papi lelkigyakorlatokhoz is mintát tudunk adni ezzel. – Intim, bensőséges légkör megteremtésére törekszünk, mert az ember legmélyebb élményei közé tartozik, ha igazán meghallgatják – folytatja a nővér. – És fontos megtanulnunk azt is, hogyan hallgathatunk meg másokat értő, minőségi figyelemmel. Hiszek abban, hogy az ilyen beszélgetésekben különösen is erősen jelen van az Isten.