Fotó: Cser István
Püspök úr, a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából kitüntették a Parma Fidei – Hit pajzsa elismeréssel. A pajzs védelmi eszköz. A parma fidei kifejezés mintha azt sugallná, hitünk védelemre szorul.
– Hitünket valóban védenünk kell, de ez önmagában még nem ad hitet. A megkapott kincset védelmeznünk kell például oly módon is, hogy elutasítjuk a világ számos negatív kínálatát; vagy úgy, ahogy Jézus Krisztus mondta: legyetek ravaszak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok. Több alkalommal hangsúlyozta: ne féljetek, ugyanakkor hozzátette: legyetek óvatosak; készüljetek föl arra, hogy világi hatalmasságok elé idéznek titeket, minden rosszal megvádolnak miattam. Tudta, érdekek hálója a világ, amelyet megfertőzött az áteredő bűn. Jézus Krisztus korántsem lépett barátságos világba, amikor megváltóként közénk jött.
A kommunista idők legendás alakja Beton atya, ahogyan sokan ismerik Önt. Neve összeforrott a Regnum Marianum katolikus közösség életével. Melyik időszak volt a legnehezebb a diktatúra évtizedeiben?
– Fordítva válaszolnék: a kezdeti időkben volt a legkönnyebb. Euforikus öröm tört rám, mint a klasszikus, nagy megtérőkre; olyan öröm sodort minket az ötvenes években, hogy nem törődtem a szorító világi hatalommal. Százszor izgalmasabb volt ennél a kereszténység. Már ötödik osztályos koromban a regnumi kisközösséghez tartoztam. Rózsavölgyi László és Réti László atya számtalanszor figyelmeztetett minket a feltűnésmentes, óvatos viselkedésre. Tudomásul vettük ezt, és mint egy szép kalandot, éltük át az egészet. Ugyanilyen öröm kerített hatalmába 1956-ban is.
Ekkor másodikos gimnazista volt a piaristáknál.
– Október 23-án Mimi néni kedd esti tánciskolai óráján kezdődött számomra a forradalom. Ott kaptuk a hírt, hogy mozgolódás van a városban. Egyébként akkor táncoltam utoljára…
Egy-két nappal később Kelenföldről, mivel tömegközlekedés nem volt, teherautóval utaztam a Keleti pályaudvarig. A sofőr azt mondta, abba az irányba megy. Akkor én is arra megyek, gondoltam, miután elengedtek otthonról „forradalmat nézni”. A Rákóczi úton a teherautó platóján lapultam, miközben fejem fölött lövések dördültek az utca mindkét oldalán. Jó mókának tartottam ezt, eszembe se jutott, hogy más is történhetne…
Mikor érezte közvetlenül a külső, diktatórikus világ szorítását?
– A hatalom ökle – hogy ezzel a kifejezéssel éljek – másodéves kispapként ért utol. Mindazokat, akik valamilyen módon érintettek voltak az első regnumi perben, megbüntették; visszavonták a papok működési engedélyét, kidobták a diákokat az egyetemről, eltiltották a kántorokat a szolgálattól. Néhány kispapot – köztük engem is – eltávolítottak a szemináriumból. Ez óvatosságra intett, hiszen figyelték, merre járok, kivel találkozom. Családommal megszakítottam minden kapcsolatot, csak apámmal közöltem vidéki búvóhelyemet. Major Sándor és Kabar Sándor atyának, ennek a két szent életű papnak köszönhetem, hogy megmaradt a hivatásom. Ha ők nem „rejtenek el” vidéken, visszamegyek Budapestre, a Regnumba, „a mozgalomba”. Szinte biztos, hogy előbb-utóbb lecsuknak.
A második Regnum-per során nagyon észnél kellett lennem. A kihallgatásokra és a Markó utcai bírósági tárgyalásra a papszentelés küszöbén, 1965 nyár elején került sor. Arra gondoltam: ha papszentelés előtt megint „letiltanak”, ki marad a fiatalokkal? Összesen négyen voltunk szabadlábon a regnumi vezetők közül, a többiek börtönben ültek. Utólag ugyan röstellem aggodalmamat, hiszen nem az én gondom lett volna, mi legyen a világgal; talán túlzott jelentőséget tulajdonítottam személyemnek.
Milyen meggondolások vezették ebben az időben?
– Az lebegett a szemem előtt, hogy ne sodorjak bajba másokat. A kezdők, a kicsik még nem képesek fölfogni a helyes viselkedést, nincsenek tisztában a hittel kapott kincs értékével. Etikai problémaként jelentkezett: szabad-e úgy gyakorolni a kereszténységet, hogy közben esetleg tönkreteszem a fiatal karrierjét, egyetemi továbbtanulását, vagy éppenséggel szembefordítom a szülőkkel?
Mit jelentett az Ön által említett helyes viselkedés ebben a korban?
– Több szabály keringett köztünk. A vezetők számára a legalapvetőbb az volt: annyi a feladatunk, hogy nem érünk rá vitatkozni senkivel, de még csak nem is védekezünk. Végezzük a munkánkat a józan ész és a lelkiismeret szabályai szerint. Nem hősködünk, nem szélhámoskodunk, a vakmerő, hivalkodó viselkedés gőg, árt az ügynek.
A hősködés nem vezet sehová, ugyanakkor ott voltak a kollaboránsok…
– Rájuk is céloztak az atyák, s velünk is tudatták: a Regnumba nincs belépés, nincs kilépés. Amíg valakinek tetszik ez az élet, azonosulni tud vele, jöjjön, szívesen látjuk, megosztjuk vele minden szellemi, lelki kincsünket, de amennyiben bajba kerül, ha valamivel megfogják, beépítik, akkor kérjük, búcsú nélkül távozzon. Nem kell magyarázkodnia, érteni fogjuk, ha nem jön többé.
Elérkezett az úgynevezett rendszerváltás ideje. Hogyan fogadta ezt?
– Szinte megrészegültem a rendszerváltás környékén. Egy fék azonban működött: nem szabad megbántani testvéreinket, kollégáinkat. Nem mindenki készült fel ugyanis arra, hogy – Szent Pál szavával – együtt örüljön az igazsággal.
Arra várt, ami bekövetkezett? A megváltozott korszellem viszonyai között is fel kellett emelni a hit pajzsát?
– A szabadság légkörében tudatosodott az, amit elfedett a sok korábbi rémség: az áteredő bűn lényegesen nagyobb problémát jelent a pártpolitikánál. Az emberek egyik része túlzóan konzervatív, másik része túlzóan liberális felfogást követett. S egészen más a városi és a vidéki ember gondolkodása. Somogyban nem győztem kapkodni a levegőt: itt semmit nem tudnak az egyházüldözésről, ami évtizedeken át a börtönökben történt. Aranyos nénikéket találtam, akik mindennap templomba jártak, ugyanakkor az MSZP-re szavaztak. Papokat találtam, akik megdöbbentek a viselkedésemen, s azt híresztelték: túlságosan laza vagyok, formabontó. A városban vörös püspökként emlegettek, aki eladja a katolikus iskolát a kommunistáknak. Egyszer megállított valaki az utcán: annyi rosszat hallott már rólam, hogy szeretne velem megismerkedni.
Egészen más világot találtam itt, mint Budapesten, ahol az öreg nénitől a kiskamaszig mindenki ujjongott a hiteles szó hallatán, örült az újjáéledő keresztény életnek. Itt szinte mindenért meg kellett küzdeni. Felsültem azzal a magatartással, hogy megpróbálok mindenkinek a barátja lenni. Elvárták tőlem, hogy harcos jobboldali legyek, s szívből utáljam a kommunistákat. Másként gondolkodtam, és ezt sokan nem értették.
A rengeteg félreértés, vád nyomán csendesen felkúszott a vérnyomásom, aztán váratlanul agyvérzés, tüdőembólia ért. Tizenháromféle gyógyszer szedésére ítéltek, közben úrrá lett rajtam a pánikbetegség. Sem a papok, sem én nem készültünk föl arra, hogy a templomokból eltűnik a nép. Két-három nagyvárosban, Kaposváron, Nagykanizsán és Siófokon látszólag még minden rendben van, de a többi helyen évről évre a felére csökken a lakosság száma. Döbbenten veszem észre, hogy a papok évi jelentésében a temetések száma háromszor, néha tízszer magasabb a keresztelések számánál. Kodolányi János súlyos problémaként írta le az egykézést az Ormánságban, ez mára országos jelenséggé vált, legföljebb az okok másfélék. Nem születnek gyerekek, ha véletlenül születnek, előbb-utóbb Londonban kötnek ki. Bármennyire igyekeztem is szervezni az ifjúsági munkát, a bérmálkozók száma felére, harmadára esett vissza.
Mégsem szabad összeomlanom, tartanom kell a lelket a papokban, akik lassan munkanélküliekké válnak. Az általános népességfogyásnál – úgy tűnik – még nagyobb arányú a hívők számának csökkenése.
A budapesti „szabadabb szájúak” vagy a német „hevesebbek” régóta mondják: a hagyományos népegyház megszűnik, a trienti zsinat területi egyházi beosztása nemigen tartható fenn. Személyi plébániák hálózatává kellene alakítani az egyházmegyét, megkeresni azokat a területeket, azokat a népcsoportokat, amelyeket nem érünk el. Ez jelentené valóban a missziót. Mindenképpen tenni kell valamit a semmi ellen. Amit Szent II. János Pál pápa megfogalmazott, amikor a halál kultúrájáról beszélt, az itt van az orrunk előtt, mindennap találkozom vele.
Európa egésze a halál kultúrájával küzd. Elvesztette lényegét, azt, ami európaivá tette?
– Réges-régen elvesztette, de mégsem mindent. Schütz Antal Dogmatikájában találtam a következő megfogalmazást: egy romból, néhány kődarabból rekonstruálni lehet száz évekkel később is, micsoda gyönyörű katedrális állt ott egykor. Ilyen rom-emlékekkel – népszokásokkal – van tele ma Európa, még sincs vége a kereszténységnek. Valószínűleg az következik majd, amit Karl Rahner mondott: a jövő egyháza karizmatikus egyház lesz. Benedek pápa is érintette ezt, amikor a kisközösségek egyházáról beszélt.
Elég goromba hangon írtam meg a közelmúltban, hogyan látom, ha elbukik itt az eddigi hit – de más forgatókönyv is létezik! Lehet, hogy a migráció jelenti Európának az utolsó mentőövet a Jóistentől. Amikor egyre inkább hangoztatják, hogy nem vagyunk muszlimok, talán elszégyellik magukat az emberek, s elgondolkodnak azon, kereszténységüket állíthatják szembe a muszlim világ terjedésével, s akkor talán szellemi és lelki önvédelemként újból „divatba jön” a templom, a Biblia, a Jézus adta gyakorlat.
A lélek forradalmát jelenti ez?
– A forradalom kifejezés túl harcos. Inkább a csendes túlélésben bízom. Ezzel kapcsolatban eszembe jut: döbbenetes szegénységben, mégis mosolygó, lelki épségben élő kopt családot ismertem meg Kairóban. Az apa sofőr volt, lánya egyetemre járt, s nagyon sajnálta, hogy nem lehetett jelen a magyar vendégek érkezésekor, ugyanis esti szentmisére ment – hétköznap! –, amely három és fél óráig tartott. Magától értetődő volt számára, hogy Isten előbbre való a vendégeknél. Mély hittel élnek, miközben ezerhatszáz éve állandóan veszélynek vannak kitéve.
Püspök úr a közeljövőben ünnepli hetvenötödik születésnapját. Az egyházjog szerint ebben az életkorban be kell adni a fölmentés iránti kérelmet a Szentszéknek.
– Nagyon várom már a nyugdíjas időket. Az itt élő emberek többet és jobbat érdemelnek, mint amit én mostanában – egészségi állapotom miatt – nyújtani tudok nekik. Bízom abban, utódom megfelel ennek. Mindenkit arra biztatok, a papban, a püspökben elsősorban ne az embert nézze, hanem azt – Jézus Krisztust –, aki rajta keresztül mégiscsak szeret minket.
