Aktuálisan mit ír a neve mellé?
– A létezésszakmában vagyok érdekelt, így biztos fölírnék valamit, ami a színházzal kapcsolatos, mert a színházi kifejezésmódot látom a legközelebbinek a megosztott életidőhöz, a mindennapok problematikájának felkutatásához és bemutatásához. De hozzátenném azt is, hogy a közösségi tett érdekel. Másfelől most biztos ráírnám, hogy író, mert több ilyen projektben is benne vagyok. Olyan időszakát élem az életemnek, amikor a csendemet keresem, a csenden belül hallgatózom.
Az élettörténete önmagában csoda…
– Számomra is…
…ugyanakkor a nyilatkozataiban rendszeresen előkerül a valóságosság fogalma. Ez a kettősség hogyan áll össze az Ön életében?
– Talán nem közhely, ha azt mondjuk, hogy nagyon is mediatizált, virtuálissá váló világban élünk, és nagyon ritkák az életünkben a valóságos események. Másképpen megközelítve: nincsen jelenidő-élményünk. Még arra sincs időnk, hogy megéljük a korábbi idő valóságos élményeit. A diktatúrát, amelyben szocializálódtam, teljes fikciónak ismertem meg. Kitalációként érzékeltem, hogy az apám börtönben volt, vagy hogy láttam anyám tehetetlenségét, amikor hét gyereket próbált összefogni a kitelepítés idején – egy gyermek számára felfoghatatlan, hogy az apja nincs a közelében, vagy hogy az anyja gyönge. Fikciónak fogtam fel magát a berendezkedést is, hiszen engem gyermekként elítéltek, névre szóló kitelepítési okmányom volt, tehát veszélyes voltam egy rendszerre nézve. Amúgy szeretem, ha a szabadságot megtagadó rendszerek úgy gondolják, veszélyes vagyok rájuk. Szeretem, ha az ember szabadságélménye mint veszélyforrás jelentkezik, mert akkor felmutat valamit a létező világból.
Megéli ezt a szabadságélményt az alkotásban?
– Az alkotói magatartás kockázatos, egyben kockázatos szakma is, amelyen belül nagyon nagyokat lehet bukni – de nem gondolom, hogy ez rossz volna. A bukások szükségesek, mert az önreflexió, az önmagunkba tekintés, az önmagunkkal találkozás nagy pillanataivá válhatnak. Nagyon kockázatos lehet az, ha az ember a saját élettörténetét színpadra állítja. Én nem törekszem arra, hogy kockázatmentesen éljek, és arra sem, hogy valamilyen értelemben a teljes elfogadás övezze, amit csinálok, mert az olykor számomra is nehezen elfogadható. A drámában, versben vagy más műfajokban a próbatételeimet teszem nyilvánossá.
Márciusban tartotta meg székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián A névtelenségben rejlő alkotói szabadság címmel. A művész középpontba állítása helyett az alkotások elsődlegessége vagy a művész ismeretlenségében rejlő alkotói szabadság lehetősége foglalkoztatja?
– A színház nem tárgyművészet, nem tárgyat hoz létre. Az előadás csak jelen időben létezik, és meg is semmisül. Ezt a megsemmisülést nagyon sokra tartom, mert nem hozza létre a saját tárgyi bálványát. A kortárs művészetek sokat tudnak erről, hiszen a performance-művészetek esetében sincsen maradandó tárgy. A kortárs művészet legprogresszívebb vonulatai leszámoltak a művészet romantikus önképével és világmegváltó attitűdjével, minthogy nem hoznak létre tárgyat; a folyamatot vagy a közösen megélt eseményt magát sokkal jelentősebbnek tartják. Ezen belül viszont a személyes kockázat nagyon megnő, mert a névtelenség nem azt jelenti, hogy az ember elrejtőzhet, és nem vállal felelősséget azért, amit csinál, hanem azt, hogy teljes mértékben belefekteti magát abba a munkába, amelyet éppen végez. Nem tudom elválasztani az irodalmat az élettől. Mindenben érdekelt vagyok, amit csinálok, beleértve a tanítást is. A tanítás számomra performáció: nem tanítok, hanem együtt vagyok a diákokkal, belőlük dolgozom. Kész vagyok feladni azt a tervet, amellyel beléptem az osztályterembe, ha látom, hogy nem jönnek velem. Akkor nekem kell velük mennem, és nem járunk rosszul, mert megszűnnek a hatalmi-uralmi viszonyok, és maga a közös célkitűzés válik sokkal fontosabbá.
Ez a modell a névtelenség régi vagy kortárs modelljeként érdekes az Ön számára?
– A kortárs művészetekben a legjelentősebb iránynak a saját világában való jelenlétet látom. Tegnap egy kiváló grafikus barátomnál, Siflis Andrásnál jártam. Megmutatta az új munkáit, de csak másnap, amikor felébredtem, akkor történt meg bennem az egyik elképesztő erejű festménye. Ezt az eseményt fontosabbnak tartom, mint a tárgy birtoklását. Persze gyakran mondom művészbarátaimnak, ha nagyon gazdag lennék, lehet, hogy műgyűjtő lennék, mert nagyon szeretnék néhány művet a közelemben tudni. Ezt azonban semmiképpen sem befektetésnek tekinteném, inkább lelkigyakorlatnak: olyan művekkel venném körül magam, amelyek állandóan tükröt tartanak nekem. Huszonöt éven át nyomon követtem Marina Abramović, a performance mára önmaga klasszikusává lett nagyasszonya munkásságát: a hetvenes évek közepétől nagyon fontosak nekem azok az események, amelyeket létrehozott. Ott voltam 2010-ben New Yorkban a The Artist Is Present című retrospektív kiállításán, mert fontosnak tartottam, hogy lássam a tárgyi összegződését is annak, amin évtizedeken át dolgozott. A performance-művészetről a színház mintha mindig is tudott volna, hiszen mindig az eltűnésben hozta létre önmagát. Annak a kiállításnak is nem a klasszikus tételei voltak fontosak számomra, hanem az ő ottani három hónapos jelenléte: az volt az igazán izgalmas esemény. Én magam is részt vettem galériaalapításban olyan fiatal művészek társaságában, akik azt tűzték ki célul, hogy Kolozsvár bonyolult sokféleségét mint saját otthonunkat értelmezzék. A kortárs művészet mindig is úgy létezett számomra, mint a dialógus egzisztenciális formája. Azért is szeretem ezt hangsúlyozni, mert a keresztény közösségek nem kortársai a saját kultúrájuknak, nem élnek benne a saját jelen idejükben. Olykor nem vesszük észre, hogy még a múzeumok is inkább találkozástörténetekként ajánlják önmagukat, semmint a kultúra önbálványozásaként. Erre fontos figyelni, a keresztény embernek különösen. Avantgárd tettnek tartom az evangéliumot: nem a múltban, hanem a jelenben megtörténő eseményként érzékelem. Néha rácsodálkozom arra, hogy mennyivel korszerűbb és botrányosabb, mint ahogy ma megszelídítjük és feltesszük a falunkra falvédő gyanánt, önmegerősítő üzenetként. A páli levelekben is ezt érzem: borzasztóan korszerűek és mai nyelven szólnak számunkra.
Az élettörténetét olyan archaikus formák kísérik végig, amelyek ugyanakkor nagyon is kortárs, megélt történetekként jelentkeztek.
– A forma emlékezik, nem mi emlékezünk. A forma hordozza magában a tettek emlékezetét. A tettek szimbolikus eseményekké válnak, szimbólumokat hoznak létre, de bennünket a formák segítenek abban, hogy visszajussunk a tettbe. A formákkal szemben nem érdemes fennhéjázónak lenni, mert a forma emlékezik az alapító tett erejére. A Szentírásban gyakran olvassuk Krisztus személyével kapcsolatban, hogy beteljesítette az írásokat. Nekünk ez az élményünk nem létezik, mert a mi gondolkodásunk pszichologikus és történetelvű, holott létezik másfajta gondolkodási mód: a repetícióé, az ismétlésé. Belehelyezkedem a formába, gyakorolom ezt a formát, s ez a forma, ha szerencsém van, megtörténik bennem. És az is egy átváltoztató eseménnyé tud lenni. Rilke azt mondja a Rekviemében, hogy nincsenek szokásaink. A forma ezzel szemben azt jelenti, hogy vannak szokásaink. Jó, ha vannak szokásaink, mert így például el tudunk siratni valakit. Hozzá kell tennem, hogy én modernistaként a formával szemben állva is a formával maradok dialogikus viszonyban. A forma megtörésének eseménye ugyanis nem feltétlenül annak megszüntetése, hanem beteljesítése. Számomra a forma nem kényelmes örökség, hanem feladat. A forma annak a feladata, hogy nem a múltban van, nem a múltban kell lennie, hanem jelenvalóvá kell válnia. Ennél kockázatosabb kísérletet nagyon nehezen tudok elgondolni önmagam számára.
Ön szerint mi a kultúra kortárs formája?
– A kortárs kultúrában – lehet, hogy sokakkal ellentétben – rengeteg közvetlen érintkezést tapasztalok. A digitális médium nemcsak elszigetel bennünket egymástól – ezt egyébként egy reflektálatlan közhelynek tartom –, hanem olyan érintkezési felületeket is lehetővé tesz számunkra, amelyek korábban nem léteztek. A kortárs kultúrának nagy lehetőségét látom a részvétel lehetőségében. Ezt egyébként politikai értelemben is fontosnak tartom: a részvételi demokrácia eljövetelében bízom – ha Isten megajándékoz bennünket ezzel a lehetőséggel. Gyakorlom magam abban, hogy lehetőség szerint a saját húszéves gyermekemnek is kortársa legyek, hogy megértsem azt, ami fontos számára, hogy át tudjam élni a gyanakvásait az intézménnyel szemben. Miért mondja nekem, hogy a ti intézményetek – és itt most egyházi intézményre gondolok –, intézményi hűségetek inkább vicces, mint komoly? Ez nagyon erős mondat, mert nem a hitetlenség nézőpontjából mondja, hanem a hűség másfajta formáit keresi. Ez érdekel. Ezért fontos számomra a tanítás is, mert minden évfolyam egy számomra ismeretlen nyelvet beszél, és én meg akarom érteni azt. Ők nem érthetnek engem, ha én nem értem őket. Ezt, ha úgy tetszik, lelkigyakorlatnak is tekintem. A színház óriási átalakuláson megy keresztül: megszűnik a rendezői színház, az tudniillik, hogy valaki rendelkezik a jelentésekkel és rendelkezik a színésszel, meg az egész intézményrendszerrel. A színház egyre inkább szubverzív tett, hiszen a közösségi önazonosság felmutatásának aktusává válik, a világ pedig várossá alakul. Általában világfaluról beszélünk, de ez a falu mindenestől urbánus képződmény. A falu mint olyan eltűnik, minden várossá válik, ami azt jelenti, hogy új dinamikák jelennek meg benne. Egy város mindig sokszínű, nagyon sokféle arcát tudja mutatni felém. Ez pedig számomra nem a szorongás forrása, ellenkezőleg: a megszólítottság eseménye.
