– A mai kor embere nemigen tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy egy kegykép könnyezni kezd. Vannak, akik mesének, mások csalásnak tartják, mindenesetre nem valami komoly, hihető dolognak.
– Ha a könnyezés tényét vizsgáljuk, magam is zavarba jövök kissé. A máriapócsi kegyképet nem láttam könnyezni, ellenben a gyergyószentmiklósi képet igen. Döbbenetes élmény volt számomra, amikor néhány éve láttam a csodát, de bevallom, püspökként némi gyanakvással léptem be kispapjaink társaságában a gyergyószentmiklósi templomba. Az Istenszülő-ikon akkor már hosszabb ideje könnyezett ott.
Mióta felelős vezetővé váltam az egyházban, az ilyen jelenséget kissé másképpen közelítem meg. Korábban az egyes csodás eseményekkel kapcsolatban túlzottnak tartottam a püspökök akadékoskodását, s lám, püspökként magam is kétkedéssel mentem oda.
A gyergyószentmiklósi templom korábban görögkatolikus volt, majd az ortodoxok tulajdonába került. A városban azóta fölépítettek egy új ortodox templomot, a görögkatolikusok visszakérték korábbi templomukat, de nem kapták meg. A helybéli ortodox parókus, akinek a felesége magyar, s aki férje után maga is ortodox lett, a kép könnyezésekor megkérdezte egyházi vezetőit, mitévő legyen. Azt tanácsolták neki, ne tegyen semmit. Ha netán valaki hallott a könnyező képről, és látni akarja, megmutathatja neki, de tartózkodjon minden hírveréstől.
A kispapokkal közösen imádkoztunk – én továbbra is kétkedő szívvel –, elvégeztük a parakliszt (az Istenszülőhöz szóló imádságot), majd mindenki odalépett az oltárképhez, amely a régi templom ikonosztázából maradt meg. A templom annak idején porig égett, ez az egy kép maradt meg és egy kézi kereszt. Fogalmam sincs, hogyan éghetett le a templom úgy, hogy ez a vászonra festett kép nem károsodott. Attól kezdve használták oltárképként.
A kispapok beléptek a szentélybe – ez nagy engedmény volt az ortodox pap részéről –, közel mehettek az ikonhoz, amely magasan van elhelyezve, de kézzel éppen meg lehet érinteni. Hozzányúlhattunk az édes illatot árasztó képhez, amelyről egy kendővel olajszerű folyadékot itattunk föl. Kétségtelen, hogy ezek a kendők még jóval később is őrizték ezt az illatot.
A könnyezés következtében kicsordult folyadékot én is fölitattam a magam számára egy kendővel. Utána azonban körbejártam a képet, hogy nincs-e valami csövecske, valami huncutság. Szégyellem, de kétkedésem még ekkor is tartott.
Hitetlen szívvel közelítettem meg tehát a csodát. Ugyanakkor azt láttam, a kis fatemplomban harminc életerős fiatalember könnyezik. Sírtak a meghatottságtól. Amikor a fiúk arcába tekintettem, az én szemem is megindult. Gyönyörű volt… Valami mégiscsak történt!
Visszatérve a máriapócsi képhez. Ha rátekintek, megrendítő élmény fog el: az isteni jelenlét átható ereje. Máriapócs egy poros kis falu volt, önmagában ma sem volna jelentősebb település. Semmi külső vonzerő nincs benne. Meglátogattam nagy európai kegyhelyeket, Lourdes, Gibraltár, Anglia, Svájc, Olaszország – mind gyönyörű helyen található. Máriapócson semmi sincs az akácfákon, a homokos mezőn kívül. De – és ez a lényeg! – elég csak a templom közelébe menni, máris rendkívüli vonzása van. Valami megérinti az embert, amikor pedig semmilyen külső tényező nem indokolná, hogy ennek a helynek ilyen erős vonzása legyen. Lélekkel kell közelíteni a csodához.
– A háromszázadik évfordulóra különböző eseményekkel és Máriapócson jelentős beruházásokkal készültek.
– Három épületet adunk át az idén terveink szerint. Az első egy zarándok- és konferencia-központ, amelyet már meg is áldottunk. Ez az Emmánuel-ház, amelyet Olsavszky Emmánuelről neveztünk el. Egy családokat befogadó zarándokközpontot – Bizánczy György után: Bizánczy-ház –, és egy, a nemzetiségi kapcsolatok erősítésére szolgáló kulturális központot, melynek neve András-ház lesz, a névadója Bacsinszky András. Fölépítjük még a Csodák Tornyát azon a helyen, ahol II. János Pál pápa végzett liturgiát 1991 augusztusában, valamint Noé bárkáját, amely valójában egy bibliai játszótér lesz. Nem olyan létesítményeket hozunk létre, amelyek önmagukban feltétlenül vonzanák az embereket, hiszen itt az igazi vonzerő egyedül Mária, de akik idejönnek, azokat minél gazdagabban szeretnénk kiszolgálni.
A háromszázadik évforduló alkalmából a megnyitó ünnepséget március 24-én tartottuk. Ezen részt vett a Keleti Egyházak Kongregációjának prefektusa, Leonardo Sandri bíboros, akit mi, görögkatolikusok az egyházi hierarchiában a pápa után a második embernek tekinthetünk. Ezt megelőzően a máriapócsi kegykép körbejárt az országban, s ezen a napon tért vissza. Másnap a bíboros Miskolcon megáldotta a miskolci exarchátus új székházát.
Jelentős esemény lesz a gyermekbúcsú a pünkösd előtti szombaton. Az előző évek tapasztalata alapján három és fél-négyezer gyermekre számítunk, s akkor áldjuk meg a Noé bárkája játszóteret. Illés próféta ünnepén, az exarchátus – illetve most már a Miskolci egyházmegye – búcsúján áldjuk meg a Csodák Tornyát. Augusztus elsején lesz a Család-csoda elnevezésű rendezvényünk, akkor szeretnénk átadni a Bizánczy-házat. A cigány búcsún pedig, amely idén szeptember 21-re esik, az András-házat áldjuk meg. November 8-án, a bazilika búcsúján, Szent Mihály arkangyal ünnepén zárul a tricentenáriumi év.
– Húsvét – először a keresztút, Jézus Krisztus halála jut eszünkbe róla, ami azonban aligha lenne értelmezhető a feltámadás ténye nélkül. Ugyanakkor sokan – saját létezésükre vonatkoztatva – éppen ezzel kapcsolatban bizonytalanodnak el: bekövetkezik-e a feltámadás?
– Máriapóccsal kapcsolatban azt mondtam: nem láttam ugyan könnyezni a képet, de látom a hatását. Nem láttam a föltámadt Krisztust, mint ahogyan senki nem látta magát a föltámadást, de látjuk a hatását. S azóta is abból élünk, hogy Krisztus él. Krisztus léte történelmileg igazolható tény, ostobaság lenne bárki részéről kétségbe vonni ezt.
A földön élt harminchárom évig, ami nem olyan hosszú idő. A leírásokból tudjuk, három éven át fejtette ki tevékenységét az emberek között. Gondoljunk bele: háromévi tevékenység után úgy megváltoztatni az emberi kultúrát, a gondolkodást, a társadalmakat, az egész emberiséget, amilyennek ma látjuk, s fölépül egy egész világot átfogó egyetemes egyház – ennek tagadása megint csak olyan, az értelmet nélkülöző okfejtés lenne, mint a názáreti férfi történelmi alakjának tagadása.
Mondhatja valaki, hogy Mohamed tanítása is az egész világra kiható folyamatot indított el, s más vallási vezetők tanítását is említhetném, de a leglényegesebb, megkülönböztető mozzanat, hogy Jézus Krisztus önmagáról beszélt: – Én vagyok az út, az igazság és az élet. Aki engem követ, nem jár sötétben. Aki eszi az én testemet, issza az én véremet, annak örök élete van. – Ilyet egyetlen elszánt vallási vezető sem mert volna mondani önmagáról.
Jézus Krisztus földi élete és annak folytatása – én vagyok a feltámadás és az élet – az egyház éltetője és minden keresztény ember reménye. Nem az a reményünk, hogy ha majd meghalunk és ránk zárják a koporsót, utána csak lesz még valami. Az emberi logikát próbára teszi a következő: az a tény, hogy élek, emberi személyként alkotok, hatalmas dolgokat viszek végbe, majd eltelik néhány évtized, lezárul a koporsó, és semmi nincs tovább, bizony megzakkantja az emberi gondolkodást: lehetséges lenne ez?
De nem kell feltétlenül racionális érveket keresnünk a feltámadásra. A feltámadás és a Krisztusban való élet sokkal mélyebb, a teljes embert átjáró fölismerés; nem más, mint Krisztus elfogadása, a Krisztussal való azonosulás.
Az értelmi belátásnál több a kérdés: van-e élet a halál után, vagy nincs? Feltámadt-e Krisztus, vagy nem? Mert ha feltámadt, az ember mindjárt mérlegel: ha van élet a halál után, akkor jobban meghúzza magát, erkölcsösebben viselkedik – mindez ezerszer gyengébb érv amellett, hogy Krisztussal élek, aki az Isten, aki nekem isteni erőt ad, mert vele egyesülök. Ez a lényeg. A keleti teológia jobban hangsúlyozza, hogy a megváltás nem csak annak eredménye, hogy az Úr Jézus magára vette bűneinket, szenvedett értünk és helyettünk, így aztán nekünk már nem kell szenvednünk és üdvözülhetünk.
A keleti teológia mélyebbre megy. Az Istennel való egyesülésről, átistenülésről beszél. A megtestesülésben Isten emberré lesz – ahogy Szent Atanáz merészen mondja: azért, hogy az ember Istenné legyen, s az ember elnyerje hivatásának beteljesülését. Mert az embert azért teremtette Isten, hogy az ő képére és hasonlatosságára élje az életét. Az embernek hasonlítania kell Istenhez, s ez Krisztusban valósul meg tökéletesen.
Jézus itt él köztünk, az Eucharisztia – Jézus Krisztus valóságos teste és vére – a föltámadás valósága. Átváltozik a bor és a kenyér, Krisztus az egyházban él tovább. Az egyház nélkül nincs Eucharisztia. Az egyház imája eredményezi Krisztus valóságos megjelenését, fizikai formában is, amellyel az áldozáskor egyesülhetünk.
A feltámadás lényege tehát az, hogy Krisztus itt él velünk, s mi ebből a feltámadásból élünk. Ezért aki Krisztussal együtt él, annak az életében nem a bűn, nem a halál a végső hatalom, hanem az élet, Krisztus, Isten.
A feltámadásnak ezért nemcsak a halálunk után, hanem elsősorban a jelen életünkben van hatása, és abban ismerhetjük föl jelentőségét. S ez nemcsak egy pillanatig, egy szentmise erejéig tart, hanem folyamatosan együtt élünk Istennel. Az Eucharisztia vételét is ebből a szempontból kellene jobban megértenünk. Nemcsak egy falatka erő vasárnaponként, amelytől tovább tudok menni, amelynek erejéből élek hét közben, s amikor fogytán az erő, újra jön a vasárnap – az Eucharisztia folyamatosan élteti bennem az isteni életet. Ezért kell minél gyakrabban, rendszeresen az Eucharisztiához járulnunk, mert így él bennünk az isteni élet – s ez tulajdonképpen a föltámadás.
Fotó: Cser István
