„A fiatalok ajtaján megyünk be”

Honnan ismerték egymást a Pá­ter­rock tagjai? Hogyan és mikor lett önökből zenekar?

– Nem egy évfolyamban ugyan, de együtt, közel egy időben jártuk a pappá formálódás útját az egri szemináriumban. Mind a négyünk:

Czibere Zsolt, Lipcsák János, Nagy Krisztián és az én számomra egyaránt fontos hobbi volt a zene, ez is összekötött bennünket. Pappá szentelésünk után is összejártunk zenélni, akkor még csak a magunk szórakoztatására. Három éve alakultunk, és két éve mutatkoztunk be először közönség előtt: az egri Szent Imre iskolában, ahol akkor iskolalelkész voltam. Lelkinapon, családias légkörben léptünk fel, és nagy örömmel-szeretettel fogadtak. Jól sikerült tehát az indulásunk, és ez megnövelte az önbizalmunkat.

 

Milyen sűrűn és milyen rendezvényeken lépnek fel?

 

– Az egyházmegye jó néhány iskolát átvett, és ez sokakban keltett bizalmatlanságot, aggodalmat. Úgy éreztük, e téren feladatunk lehet: előítéleteket oszlathatunk a koncertjeinkkel. Elhatároztuk, hogy adventben és nagyböjtben igyekszünk minél több iskolába eljutni, lelkinapokat megfűszerezni a zenénkkel. Olyan fiatalok közé mentünk, akik közül sokan még soha nem hallottak keresztény dalokat, papokat gitározni pedig egészen biztosan nem láttak. Nem rontottunk ajtóstul a házba: nem „téríteni” mentünk, hanem azért, hogy elgondolkodtassunk, élményt adjunk, lelkeket érintsünk meg. Ezért nemcsak egyházi dalokat vittünk, hanem például Tankcsapda-számokat is. Mindig a fiatalok ajtaján megyünk be, ez a legfontosabb. Azt akarjuk velük megéreztetni, hogy róluk van szó, hogy értük énekelünk, és nem konzervokosságokat akarunk rájuk tukmálni. Túl vagyunk már a negyvenedik koncertünkön, és körülbelül tízezer emberhez jutottunk el eddig a dalainkkal.

 

Hogyan állt össze a repertoár?

 

– Körülbelül harminc számot játszunk, ebből három saját. Még keressük a saját hangunkat, szeretnénk egy éven belül tízre emelni a saját dalaink számát. Ezeket Czibere Zsolt, a billentyűsünk írja; az eddigiek elmélkedősek, elmélyüléshez segítők. Jó néhány, egyházi körben jól ismert gitáros éneket játszunk, és a fiatalok népszerű zenekarainak több számát is beválogattuk a repertoárunkba. De akár ilyet, akár olyat adunk elő, röviden mindig elmondjuk előtte, hogy miért választottuk, mely gondolatait tartjuk a legfontosabbnak. És igyekszünk egyéni ízt adni neki, a magunk képére formálni.

 

Hogyan sikerül a papi teendőkkel összeegyeztetni a próbákat és a fellépéseket? És hogyan viszonyul egymáshoz Önökben a papi hivatás és a zenészi elhivatottság? Versengenek egymással, vagy jól kiegészítik egymást?

 

– Szerencsére a főpásztorunk már eleve annak figyelembevételével helyezett el bennünket a plébániáinkra, hogy zenekart alkotunk, rendszeresen próbálnunk kell, és fellépéseink vannak. Számomra, aki gyerekkoromtól zenét tanultam, már egészen régóta világos, hogy a zene mennyire fontos a lélek számára. Aki szeret, énekel, mondta Szent Ágoston. Én még a szakdolgozatomat is a szent zenéről mint az igehirdetés eszközéről írtam. Mindig fontosnak tartom, hogy ha valahol a zenekarral járunk, „ajándékba” ott hagyjunk néhány rövidke dalt, olyanokat, mint az Isteni béke, boldog öröm vagy az Irgalmas Istenünk jóságát. Óvodától az idősek otthonáig segíthet, ha éneket adunk az embereknek; olyan dalokat, amelyeket maguk is dúdolgathatnak aztán; olyanokat, amelyek velük maradnak, erőforrásaikká válnak, és megerősítik bennük Istenhez tartozásuk tudatát. Mi elmegyünk, a dalok maradnak. Megénekeltetjük a közönségünket, és ezzel ráébresztjük őket, hogy énekelni jó, énekelve könnyebb imádkozni.

 


Melyek a zenéléstől kapott legfőbb ajándékaik?

 

– A legfőbb talán annak megtapasztalása, amikor a közönségünkből fokról fokra közösség válik. A fiatalok csillogó tekintete, lelkesedése, a visszajelzéseik, hogy milyen sokat ad nekik a zenénk. Mindig, mindenhol sokan odajönnek hozzánk, hogy megkérdezzék, mikor és hol lesz a következő koncertünk, és akadnak, akik valóban utánunk is utaznak, ha más településen lépünk fel. Egy pap számára sokszor csak a vetés öröme adatik meg; azt, hogy milyen hatása lesz a szavainak, nem tudhatja. Mi viszont a zene révén közvetlen hatást is kiváltunk, és megtapasztalhatjuk, mit jelent másokat egyik percről a másikra fellelkesíteni, áthangolni, Isten felé fordítani, kiragadni a szürkeségből. Gondolja el, micsoda élmény ez számunkra, akik nem is olyan rég még csak a magunk gyönyörűségére zenéltünk, és nem mertünk nyilvánosság elé lépni a produkciónkkal. Túlnő rajtunk ez az egész.

 

Hogyan viszonyulnának ahhoz, ha valaki kritizálná Önöket, mert úgy vélné, a zenélés elvonja az energiáikat a papi teendőiktől?

 

– Nagy igazság, hogy amire akar, arra talál időt az ember. Úgy tapasztalom, hogy mindenki jó szándékkal, támogatólag tekint a zenekarunkra, mert látják, hogy szeretnénk korunk ifjúságát közelebb vinni az evangéliumhoz, vagyis hogy a zenélés nem idegen a papi feladatainktól, sőt szorosan hozzájuk tartozik.

 

Miben tér el a Páterrock leginkább más zenekaroktól?

 

– Talán abban, hogy inkább vagyunk barátok, akik szeretnek együtt lenni, zenélni, fontos kérdésekről eltöprengeni, mint profi zenészek, akiket elsősorban a zene köt össze. Nem mellékes az sem, hogy nem pénzért lépünk fel, hanem Isten dicsőségére, és nem utolsósorban azért, mert örömünket leljük benne. Az a célunk, hogy maradandó változást indítsunk el a bennünket hallgatókban. Eltérünk abban is, hogy gyakran konkrét közönséghez, iskolákba megyünk koncertezni, és ezek az alkalmak mások számára nem látogathatók.

 

A Katolikus Társadalmi Napokon, Miskolcon adott koncertjük tini közönsége „megigézve”, a legnagyobb áhítattal énekelte Önökkel együtt a dalokat, és amikor Ön dicsértessékkel köszöntötte őket, úgy kiáltották, sikoltották a mindörökké, áment, mintha Önök nem is papok, hanem popikonok lennének, katolikusnak lenni pedig a legnagyobb happe­ning lenne, ami a földön létezik. Gondolom, ezt látni az Önök számára is legalább annyira érdekes, erős tapasztalat, mint számomra volt…

 

– Nagyon meghatott, amit ott láttam, mert az esős idő ellenére rengetegen eljöttek, és egészen együtt voltak velünk a dicsőítés örömében. Más zenekarok koncertjein nemegyszer az alkoholtól csillognak a szemek, itt viszont azért, mert az istentisztelet sajátos változata számukra a koncertünk, és mert a sajátjuknak érzik az általunk énekelt dalokat. Az, hogy a mindörökké, ámen itt és így hangzik el, szerintem nemhogy nem baj, hanem éppen ellenkezőleg: az élmény intenzitását jelzi. Arra utal, hogy mennyire mélyen átélik, magukénak érzik, amit közvetíteni próbálunk nekik. Imádkoznak, úgy, ahogy számukra a legátélhetőbb, legotthonosabb érzés. Soha senki nem érezte még ezt visszatetszőnek, a vallási prüdéria egyetlen jelével sem találkoztam a koncertjeink kapcsán. Egyre többen értik meg ugyanis, hogy az adott kor nyelvén kell tolmácsolni az örök üzenetet, ha azt szeretnénk, hogy meghallgassanak.

 

Melyek voltak a legmeglepőbb vagy legjobban eső visszajelzések a zenekar számára?

 

– Megesett, hogy gyerekek lerajzoltak bennünket, és az alkotásaikat eljuttatták nekünk. Mások minden zenekari tagnak a hangszerét ábrázoló kulcstartót készítettek: formáztak és égettek ki ajándékba. Az egerszalóki találkozón mindig jelen vagyunk, sőt a szervezésében is részt veszünk. Egyre több egyházmegyéből hívnak „vendégszerepelni”, de egyelőre inkább csak az egriben tudunk fellépni. Jó pár család annyira lelkesedik értünk, hogy legszívesebben minden koncertünkre utánunk jönnének. Nehéz meghatottság nélkül beszélni erről. És persze nagy öröm, hogy ennyire kell, amit adni tudunk.