A feltámadt Krisztus jön…

Feltámadott elegendő leleményességet és bátorságot ad majd nekünk ahhoz, hogy a kiengesztelődés útját járhassuk. Fölkészít minket életünk odaadására, hogy az egyik ember ne lehessen többé a másik ember áldozata.
Ez az örömhír 2009 húsvétjának is örömhíre. Érvényéből éppúgy nem veszített semmit, mint maga az evangélium, amelyből táplálkozik. A fenti rövid szöveg Taizében hangzott el 1970 húsvétvasárnapján, hogy irányt mutasson az egyre nagyobb létszámban odaözönlő fiatalok keresésének, amelynek négyesztendős előkészületi szakaszát 1974-ben a fiatalok zsinata zárta le. Ma hazánkban feltehetően legalább ezerszer több fiatal hallott Taizéről, mint ahányan a hetvenes években erre a kis burgundiai településre és a nevével fémjelzett ökumenikus szerzetesközösségre figyeltünk. Taizé felvirágzása a vasfüggöny mögé is elhozta a tavasz ígéretét. Nem az olcsó, locsoló kölnik pacsuli illatával, amely csak kurta időre nyomhatta volna el a „szolgaság házának” nehéz szagát, hanem a hiteles keresztény élet friss levegőjével, amely mindig a föltámadt Krisztus közeledésének előszele. A harmincöt évvel ezelőtt megkezdődött ifjúsági zsinat a kiengesztelődés világméretű zarándoklatával folytatódott.

Májusban lesz kerek húsz esztendeje, hogy Pécs városa vendégül látta a béke és kiengesztelődés útját járó zarándokokat, immár egy nyilvánosan is engedélyezett nagyszabású találkozón. Hiába ömlött napokon át az eső, a bőrig ázott zarándokok lelkesedését a rendszerváltozás hajnalán semmi sem hűthette le. Idén, a 2009. október 23. és 25. között tartandó pécsi találkozóra már a fiataloknak egy új nemzedékét várják a vendéglátók; a húsz év előttiek gyermekeit, utódait.

Ez az évforduló, különösképpen pedig az őszi találkozó időpontja lelkiismeret-vizsgálatra sarkall. Kérdezzük csak meg magunktól szép sorjában:Mennyire járja át mindennapjainkat az az ünnep, amelyet a föltámadt Krisztus készít nekünk? Átjárja annyira, hogy környezetünkre, a társadalomra is tovább árad belőle? A feltámadás mely jeleit tudjuk fölfedezni hazánkon? Milyen mérföldköveket raktunk le mi, magyarok a bizalom világméretű zarándokútján?
Otthonra talál egyházainkban a mai nemzedék? Valóban az egymással való osztozás és a közösség látható helye az egyház a magyar társadalomban? (Ennek igazolására fel tudunk-e sorolni közeli példákat?) Mi a helyzet az áldozatokkal és a tettesekkel idehaza? Cselekszünk, vagy hagyjuk, hogy e szereposztás újratermelődjék? Hol a leleményesség, amely nélkülözhetetlen a szekértáborok összebékítéséhez?Ilyen és hasonló kérdésekre kell választ keresniük a mai fiataloknak is a kiengesztelődés zarándokútján, a pécsi találkozóra készülődve. Csakhogy nekik már nem a rendszerváltozás reményteljes légkörében kell gondozniuk az élet ígéretes kis csíráit, hanem egy elgazosult ország földjébe kell elvetniük az evangélium magvait.

A taizéi közösség első hét tagja – ismét egy kerek évforduló – hatvan évvel ezelőtt, 1949-ben tette le szerzetesi fogadalmát. Ők is csak abban remélhettek, hogy „a feltámadt Krisztus jön”. Ő a feltámadás csodáját velünk is, bennünk is képes végbevinni, ha engedjük, hogy csatlakozzon hozzánk csalódottságunk emmauszi útján. Nemcsak Roger testvér halála hitelesíti ezt a húsvéti örömhírszöveget, hanem az egész taizéi közösség életvitele is. Mert a testvérek tevékenysége nem merül ki a hozzájuk látogató fiatalok befogadásában, a bizalom zarándoklatának szervezésében, a taizéi énekekkel átszőtt szép imaalkalmak megteremtésében (bár ennyi sem lenne kevés).
Nyílj meg minden ember előtt, és meglátod, mint múlik el a világtól való menekülés hiú vágya. Állj bele az adott történelmi korszakba, és igazodj a jelen igényeihez! – olvassuk regulájukban. Majd: Szeresd a kisemmizetteket, mindazokat, akik szenvednek az emberi igazságtalanságtól és az igazságra szomjaznak. Jézus megkülönböztetett figyelemmel fordult hozzájuk – ne félj tehát kényelmetlenségeket vállalni miattuk. Roger testvér zsidó menekülteket fogad be (1940-1942), 1945-től húsz háborús árvát nevelnek fel a prior legkisebb húga, Geneviéve anyai közreműködésével. A későbbi évek, évtizedek folyamán menekült vietnami családok számára teszik lakhatóvá a falucska kiürült házait, majd a boszniai háború iszonyatát próbálják feledtetni a rövidebb-hosszabb időre magukhoz fogadott gyermekekkel. Taizé törődése az „ártatlanságukban megsebzett gyermekekkel” sohasem intézményesül, hanem megmarad személyes jellegűnek. Szép példája ennek a Taizében felnőtt Marie-Sonaly története. 1976 szilveszter estéjén ezt jegyzi föl naplójába Roger testvér: Kalkuttából való visszatérésünk óta szobámban él az az aprócska indiai lány, akit magunkkal hoztunk. Csak a karomban alszik el. Hihetetlen, hogy mennyire ismeri a hangomat… Talán már csak néhány hétig él. Majd a másnapi bejegyzés: Ázsiában nem élte volna túl a téli hónapok vírusfertőzéseit. Itt, bár még mindig túl gyakran hány, és nem akar gyarapodni – él. Az alvásával is bajok vannak, csak a karomban hajlandó elaludni. Most is úgy fogtam hozzá az íráshoz, hogy közben tartom a kislányt. A regulának a „kiküldött testvérekről” szóló fejezetében ezt olvashatjuk: Miként a kettesével szétküldött tanítványok, a kiküldött testvérek is Krisztusról tanúskodnak. Legyenek az öröm hordozói, Krisztus jelenlétének tanúi az emberek között.

Az Afrika, Ázsia, Latin-Amerika legszegényebbjeivel együtt élő néhány fős taizéi testvériségek (fraternitások) mindenütt erre törekednek: imádságaikon örömmel látják és a valódi bekapcsolódás lehetőségével ajándékozzák meg a helybélieket, minden igyekezetükkel és tehetségükkel fölkarolják jobbító szándékait.
Rudolf testvér, aki a taizéi közösség küldötteként már a hetvenes években igyekezett kapcsolatba lépni a vasfüggöny mögé szorult keresztényekkel, későbbi látogatásaival nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az említett pécsi találkozó is létrejöhessen. Az első szabad magyar találkozó megvalósulását viszont csak a távolból kísérhette figyelemmel, mert akkor már Brazília északkeleti részében, Alagoinhas egyik szegénynegyedében élt néhány szerzetes társával egyetemben.

Ez a taizéi testvériség 1979 óta osztozik az ott élők sorsában. Rengeteg gyermekkel találkoztak, akinek egyáltalán nincs családja, vagy csak az anya gondoskodik róluk. A testvérek egyik kezdeményezése „Emmausz-gyerekek” névre hallgat. Amikor a bambuszrudakkal körülkerített, szellős taizéi kápolnából már nem szűrődnek ki a reggeli istendicséret szépséges hangjai, de az éhes gyerekek gyülekezésének zsivaja egyre inkább beszüremkedik az egyszerű szentélybe – megkezdődik negyven gyerek reggeliztetése. Ők mind a nyomor és az erőszak áldozatai, nincs köztük olyan, akit valamiképp ne bántalmaztak volna; nincs olyan, aki e „Taizén” kívül bárhol is megtanulhatná, hogy nem csak az utca törvénye létezik, amelynek értelmében csak az erősebbnek van esélye a túlélésre. Maga a mindennapi reggeli is a rendszeresség ez idáig ismeretlen tanulságával szolgál, miként az iskola, amelynek kis létszámú osztályait a gyerekek nagyon eltérő képességei, igényei szerint alakították ki, karöltve elkötelezett helybéli felnőttekkel, akik vállalták és megtanulták ezt a szolgálatot. Miként a burgundiai, „eredeti” Taizében, itt is fontos segítők az Európából érkező fiatalok, akik néhány hónapot vagy évet odaszánva osztoznak azok életében, „akik megvetettek, utolsók az emberek között”. Miért hívhatják ezeket a megreggeliztetett, majd a délutáni játék után két naranccsal és egy banánnal föltarisznyázott kis csavargókat Emmausz-gyerekeknek? Nyilván azért, mert éppen ők jöttek szembe a taizéi tanítványokkal azon az úton, amelyen mindig a feltámadt Krisztus közeledik felénk, hogy ünneplőbe öltöztesse a szívünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.