Először gyermekként találkoztam Fekete Istvánnal, amikor a Tüskevárt a kezembe vettem. Szinte a saját gyermekkorom világát láttam benne, amely velem együtt nőtt, változott. Akkoriban még a város szélén laktunk, a siófoki vízműtelepen. A sínek túlsó oldalán a tisztviselőtelep titokzatos házai álltak, előttünk pedig az állatvásártér, ahol lovak, tehenek, bikák, malacok, kecskék és mangalicák cseréltek gazdát. A mázsaháznál tulajdonosaik jól eltették a passzusokat, amelyekkel igazolni tudták, hogy az eladásra szánt jószág nem beteg. Akár egy kaleidoszkóp, úgy vetül elém az akkori környezetem. Előttem, a síneken túl a nyaralók világa, mögöttem a falu poros útja, nádfödeles tömésvagy vályogházaival…
A Tüskevár világa is a közelben rejtőzött. Nekünk még volt gyermekkorunk, mégpedig a vízmű mögötti kiserdőben, ahol katonásdit játszottunk, bandáztunk, vagy csülköztünk a közeli prérin. Játékaink az évszakokat követték. A nyári és őszi bújócskák, a téli tollfosztók meséi, majd a betlehemezés, a húsvéti locsolás, a vízparti nádasok, a vízlepte telkek csodákat rejtettek. Jól ismertük a halakat: a tükörpontyot, a pikkelyes nyurgapontyot, a balint, a harcsát, a fogast, a süllőt, a keszeget és a gyönyörű alakú gardát. „Tele lett a szemem könnyel, a szájam a könnyek különös, savanykás ízével. (…) Elmennek hát a lovak, elmennek a kutyák, a porban fürdő verebek s a fecskék az istálló fészkéből, elmegy az éjszakai kutyaugatás, a baglyok huhogása a temetőben (…)” – jegyezte le Fekete István.
Mennyire szívbemarkolóan hagyta ránk örökre elveszett göllei gyerekkorát! „Könyveiből a külföld a magyar tájat és embert, a magyar pedig a hazát ismeri meg. A legnemesebb honismereti mozgalom az övé!” – mondta róla egyszer Takáts Gyula. Szeretete egyetemes. Ahol magyarok élnek, írásait mint a hazához vezető kalauzt igénylik. Vallásos istenhite, szinte szakrális szülőföldszeretete vitte közel az emberekhez.
A Szaléziánumban nyílt hangulatos tárlat hűen mutatja be Fekete István életét és munkásságát, dombóvári kötődését, és a látogatót visszarepíti az író szülőfalujába, Göllére is. A kiállításon láthatók könyveinek állatszereplői is: Vuk, a róka, Kele, a gólya, Csí, a fecske, Hú, a bagoly. A dombóvári emlékmúzeum előtt áll Fekete István mellszobra, Farkas Pál Szekszárdon élő szobrászművész alkotása 1997-ből. Bogáncs kutya pedig élőben ugrabugrál köröttünk… Fekete István, ifjak és halászok barátja, egyik leginkább szeretett íróm. A mai napig rendszeresen olvasom műveit, amelyeket csaknem kilencmillió példányban adtak ki magyar nyelven.
Ha már az államig ér a mocsok, amely ebből a „szép, új világból” dől rám, hozzá menekülök, az ő világába, ahol az emberek még tisztelték, szerették és segítették egymást. Az ő világa nem a káoszból, az alaktalan gomolygásból, hanem az összhangból keletkezett. „Tündérvilágok lüktetése / a pengeéles, barbár parlagfüveken. (…) // Gölle: szavaid guruló ezüstje ragyog / a röggé kövesedett berki csónakok / nyíló barázdáiban, remélve, hogy kapok /szívetekben egy virrasztó padot (…)” – írtam az emlékét idéző A gyermekkori kert című versemben.
(A veszprémi tárlat árpilis 7-ig tekinthető meg.)
