Fotó: Bókay László
Sokunkat, sokszor megszólítanak a harangok, és húsvét táján ennek különösen is örülünk. A méltóságteljes kongás, amely – mint a régi francia sanzon, a Három harangszó oly szuggesztíven vési szívünkbe – egész életünket végigkíséri, keretbe foglalja, mulandóságunkra és örök hivatásunkra egyaránt figyelmeztet. Gombos Miklós és fia, Ferenc, az őrbottyáni harangöntő mesterek műhelyében azt próbáltuk megtudni, hogyan születnek a messzire ható, lélekrezgető hangok.
A címmel, a műhely megtalálásával először gondban vagyunk. Mint nemsokára kiderül, azért, mert két házszám is van – az egyik páros, a másik páratlan, mégis mindkettő igaz. A postán végül útbaigazítanak: Gombosékat itt mindenki ismeri. Az udvaron kisebb harangkiállítás és impozáns harangláb fogad. Gombos Miklós azonnal a műhelybe vezet, és már éppen hozzálátna a harangöntés több hónapos folyamatának ismertetéséhez, amikor kongani kezd a telefonja. Mielőtt felveszi, odasúgja, hogy ez a csengőhang a legnagyobb harang hangja, amelyet valaha öntött. Ezerötszázötven kilós, ma a kiskunfélegyházi templom tornyának lakója.
A telefonáló hölgy harangot akar rendelni: ötvenkilósat, a lakóhelye temetőjébe. – Mekkora a temető? Van-e már ott másik harang? – kérdezi tőle Gombos úr, mert ha igen, tudni kellene, milyen méretű, és milyen a hangja. – Menjen ki oda egy jó fülű kántorral, hogy meghallgassa – tanácsolja neki. – Nálunk éppen van itt most egy ötvenhat kilós harang; megszólaltatom, hogy legyen róla elképzelése, milyen lesz a hangja – mondja, és már kongatja is, a haranghoz tartva a telefont.
– Lengőszerkezettel együtt szállítjuk, négy hónapig fog tartani a munka – teszi hozzá, majd amikor a hölgy sokallja a négy hónapot, a rétessütéshez hasonlítja a harangöntést, amelyre szintén rá kell szánni a megfelelő időt.
Mi közben félig és teljesen kész, homokfújt és lecsiszolt, már fényes harangokat nézegetünk, meg a felirataikat böngészgetjük. „Őseink emlékére öntette Lajoskomárom népe 2018-ban”, áll az egyiken.
– Egy harangnál a hang a lényeg, de mivel ünnepeken, ünnepi szertartás keretében szokták átadni, szépnek is kell lennie – folytatja a mester. – A díszítés attól függ, milyen felekezet a megrendelő. Az evangélikusok Luther-rózsát, a reformátusok zászlót tartó bárányt, mi, katolikusok pedig szentábrázolásokat látunk rajta a legszívesebben. De egyéni elképzelések megvalósítására is fel vagyunk készülve fotók vagy rajzok alapján.
Hogy jobban megértsük, hogyan készülnek a harangok és a díszeik, átsétálunk az udvaron, a ház aljában levő díszítőműhelybe, ahol Mária szorgoskodik. Miklós makettet vesz elő és állít az asztalra, amelynek három, egymásba illeszkedő, agyagból készült részét a matrjoskababákhoz hasonlítja. Az első és egyben az alsó rész a magminta. Erre illesztik rá a választózsírral bekent álharangot, amelyre a viasz dísznegatívok kerülnek. A harmadik, az előző kettőre ráhelyezendő elem a köpeny. A hármas minta kiégetése után a középső részt, vagyis az álharangot eltávolítják, a másik kettőt egymásba illesztik és szigetelik, földbe ássák, majd közéjük öntik a huszonkét százalék óntartalmú, forró vörösréz ötvözetet, a harangot alkotó anyagot. Miután egy napig pihenni hagyták, előbb a belső, aztán a külső köpenyből „csomagolják ki”, végül alaposan letakarítják, homokfújják és lecsiszolják a harangot. Ezután már csak a próbakongatás van hátra. Ugye egyszerű?
Erősen figyelünk, rettenetesen koncentrálunk, de hamar belátjuk, hogy itt és most biztosan nem válik belőlünk profi harangöntő, annyi apró részletet kellene összeillesztenünk és egységben látnunk. Ennek ellenére igyekszünk mindent megjegyezni, alaposan megnézni, megérteni. Visszamegyünk a nagyobb műhelybe, és az ott dolgozó Zsoltit kérdezgetjük – aki kisebb, ezért fektetve szárított magharangok alá töltögeti a parázst –, majd beóvatlankodunk a szomszédos lakatosműhelybe, amelyben Miklós fia, Ferenc az úr.
– Ferenc ügyesebb lakatos, mint én – mondja Miklós. – Ő a családban a harmadik, aki a harangöntést választotta hivatásául, de már a tizenhárom éves unokámat is érdekli a mesterség. Fontos célom volt, hogy továbbadjam a szakmát a fiamnak, mert megfogadtam Makovecz Imre bölcsességét, hogy aki nem tudja az utódját kinevelni, az nagyobb aljasságokra is képes.
Nagy múltú, a Slezák család által 1910-ben alapított cég utódai vagyunk; apám 1973-tól 2008-ig dolgozott, öt éve hunyt el. A harangöntés múltja annál is nagyobb, mint hinni szokták, mivel nem a kereszténységgel kezdődött, hanem már Krisztus előtt két-háromezer évvel is használtak harangokat. De kétségtelen, hogy hivatalosan „csak” 604 óta kötelező harangnak lennie a templom közelében, amikor Szabiniánusz pápa így rendelkezett.
Ferenc keresésére indulunk, aki éppen egy lengőszerkezet tengelyét csiszolja szikrák ezreit röpítve szerteszét. Amikor végez, megmutatja nekünk a gépeit és az esztergapadját. Gyerekként ez a műhely volt a játszótere, meséli, szinte észrevétlenül nőtt bele a szakmába. Tizenhét-tizennyolc éve dolgozik a műhelyben, már a nyári szünetek jelentős részét is itt töltötte annak idején. Minden harangot a „gyermekének” tekint. A legnagyobb, amelynek a készítésében részt vett, tizennégy mázsás volt, Balmazújvárosból rendelték. Arra a munkájukra pedig mindmáig meghatódva emlékezik, amikor egy férfi a lánya emlékére készíttetett náluk harangot.
A harangok nyolcvan-kilencven százalékát ő maga szereli fel a helyszínen. Mint édesapjától már tudom, ők is így szeretik a legjobban, mert csak az általuk készített lengőszerkezetre maguk felszerelte harangra tudnak-mernek garanciát vállalni. Megesett, hogy egy megrendelő magabiztosan távozott az elkészült haranggal, amelyhez nem rendelt lengőszerkezetet, majd nem sokkal később kétségbeesve telefonált, hogy mégiscsak Gombosék oldják meg a gondot. – Mi pedig ripsz-ropsz megoldottuk, mert kicsik vagyunk, de ügyesek – mosolyodik el Miklós.
Pár perccel később a műhely munkatársai begurítanak egy állványt, s ennek folytán megtudjuk, hogy harangot nemcsak venni, hanem kölcsönözni is lehet. Azt a kettőt, amelyet erre az állványra fognak felszerelni, a Müpa rendelte, és egy hangversenyen lesz fontos szerepük.
Hogyan kapnak a harangok nevet? Különböző esetek ismeretesek. Gyakran nevezik el őket a templom védőszentjéről, vagy arról a püspökről, aki az öntésükre megbízást adott. Protestáns környezetben pedig az a szokás, hogy a harangozó neve ragad rájuk.
Az a harang, amelynek a mintája mellett apát és fiát megörökítjük, a budapesti Örökimádás-templomba készül. Ez különösen nagy öröm Miklós számára, aki azon a környéken töltötte a gyermekkorát, és a templom szinte a második otthona volt. Elcsodálkozunk, hogy van még hely új harang számára egy budapesti templomtoronyban, de kiderül: valójában rengeteg, körülbelül kétezer harang hiányzik a magyar templomokból – gondolom, a háborús idők messze ható következményeként, amikor beöntötték őket.
– A világ számos országába került már harang Őrbottyánból. Harangjaink Isten dicsőségét, szeretetet és békességet hirdetnek, bármely tájékra kerülnek – mondja Miklós, amikor kilépünk a műhelyből.
Odakint búcsúzóul egy harangos anekdotával gazdagodunk. A díszes állványon függő hatalmas, kétszáz éves harangról szól, amelynek a hangja nem illett a többiéhez. Amikor egy jó hallású plébános került a település templomába, akinek a tiszteletére az összes harangot egyszerre szólaltatták meg, az atya prédikációjában kedvesen arra kérte a híveket, hogy ilyet többé ne tegyenek vele, az összhangot megtörő harangot pedig haladéktalanul leszereltette, majd egy odaillő, háromszázhuszonöt kilós, H hangúval pótoltatta. Így került a leszerelt harang a Gombos-műhely udvarába, a Magyarország Európai Unióhoz csatlakozása tiszteletére készült, vagyis ma már történelminek számító haranglábra. Miklós a kedvünkért harangoz is vele egy kicsit. Mi pedig a méltóságteljes kongás hallatán hirtelen érteni véljük, miről beszélnek, mit akarnak újra és újra elmondani, szívünkbe vésni a harangok így húsvét táján.
