A feltámadás harangjai
Fotó: Bókay László

 

Sokunkat, sokszor megszólítanak a harangok, és húsvét táján ennek különösen is örülünk. A méltóságteljes kongás, amely – mint a régi francia sanzon, a Három ­harangszó oly szuggesztíven vési szívünkbe – egész életünket végigkíséri, keretbe foglalja, mulandóságunkra és örök hivatásunkra egyaránt figyelmeztet. Gombos ­Miklós és fia, Ferenc, az őrbottyáni harangöntő mesterek műhelyében azt próbáltuk megtudni, hogyan születnek a messzire ható, lélekrezgető hangok.
A címmel, a műhely megtalálásával először gondban vagyunk. Mint nemsokára kiderül, azért, mert két házszám is van – az egyik páros, a másik páratlan, mégis mindkettő igaz. A postán végül útbaigazítanak: Gombosékat itt mindenki ismeri. Az udvaron kisebb harangkiállítás és impozáns harangláb fogad. Gombos Miklós azonnal a műhelybe vezet, és már éppen hozzálátna a harangöntés több hónapos folyamatának ismertetéséhez, amikor kongani kezd a telefonja. Mielőtt felveszi, odasúgja, hogy ez a csengőhang a legnagyobb harang hangja, amelyet valaha öntött. Ezerötszázötven kilós, ma a kiskunfélegyházi templom tornyának lakója.
A telefonáló hölgy harangot akar rendelni: ötvenkilósat, a lakóhelye temetőjébe. – Mekkora a temető? Van-e már ott másik harang? – kérdezi tőle Gombos úr, mert ha igen, tudni kellene, milyen méretű, és milyen a hangja. – Menjen ki oda egy jó fülű kántorral, hogy meghallgassa – tanácsolja neki. – Nálunk éppen van itt most egy ötvenhat kilós harang; megszólaltatom, hogy legyen róla elképzelése, milyen lesz a hangja – mondja, és már kongatja is, a haranghoz tartva a telefont.
– Lengőszerkezettel együtt szállítjuk, négy hónapig fog tartani a munka – teszi hozzá, majd amikor a hölgy sokallja a négy hónapot, a rétessütéshez hasonlítja a harangöntést, amelyre szintén rá kell szánni a megfelelő időt.
Mi közben félig és teljesen kész, homokfújt és lecsiszolt, már fényes harangokat nézegetünk, meg a felirataikat böngészgetjük. „Őseink emlékére öntette Lajoskomárom népe 2018-ban”, áll az egyiken.
– Egy harangnál a hang a lényeg, de mivel ünnepeken, ünnepi szertartás keretében szokták átadni, szépnek is kell lennie – folytatja a mester. – A díszítés attól függ, milyen felekezet a megrendelő. Az evangélikusok Luther-rózsát, a reformátusok zászlót tartó bárányt, mi, katolikusok pedig szentábrázolásokat látunk rajta a legszívesebben. De egyéni elképzelések megvalósítására is fel vagyunk készülve fotók vagy rajzok alapján.
Hogy jobban megértsük, hogyan készülnek a harangok és a díszeik, átsétálunk az udvaron, a ház aljában levő díszítőműhelybe, ahol Mária szorgoskodik. Miklós makettet vesz elő és állít az asztalra, amelynek három, egymásba illeszkedő, agyagból készült részét a matrjoskababákhoz hasonlítja. Az első és egyben az alsó rész a magminta. Erre illesztik rá a választózsírral bekent álharangot, amelyre a viasz dísznegatívok kerülnek. A harmadik, az előző kettőre ráhelyezendő elem a köpeny. A hármas minta kiégetése után a középső részt, vagyis az álharangot eltávolítják, a másik kettőt egymásba illesztik és szigetelik, földbe ássák, majd közéjük öntik a huszonkét százalék óntartalmú, forró vörösréz ötvözetet, a harangot alkotó anyagot. Miután egy napig pihenni hagyták, előbb a belső, aztán a külső köpenyből „csomagolják ki”, végül alaposan letakarítják, homokfújják és lecsiszolják a harangot. Ezután már csak a próbakongatás van hátra. Ugye egyszerű?
Erősen figyelünk, rettenetesen koncentrálunk, de hamar belátjuk, hogy itt és most biztosan nem válik belőlünk profi harangöntő, annyi apró részletet kellene összeillesz­tenünk és egységben látnunk. Ennek ellenére igyekszünk mindent megjegyezni, ala­posan megnézni, megérteni. Visszamegyünk a nagyobb műhelybe, és az ott dolgozó Zsoltit kérdezgetjük – aki kisebb, ezért fektetve szárított magharangok alá töltögeti a parázst –, majd beóvatlankodunk a szomszédos lakatosműhelybe, amelyben Miklós fia, Ferenc az úr.
– Ferenc ügyesebb lakatos, mint én – mondja Miklós. – Ő a családban a harmadik, aki a harangöntést választotta hivatásául, de már a tizenhárom éves unokámat is érdekli a mesterség. Fontos célom volt, hogy továbbadjam a szakmát a fiamnak, mert megfogadtam Makovecz Imre bölcsességét, hogy aki nem tudja az utódját kinevelni, az nagyobb aljasságokra is képes.
Nagy múltú, a Slezák család által 1910-ben alapított cég utódai vagyunk; apám 1973-tól 2008-ig dolgozott, öt éve hunyt el. A harangöntés múltja annál is nagyobb, mint hinni szokták, mivel nem a kereszténységgel kezdődött, hanem már Krisztus előtt két-háromezer évvel is használtak harangokat. De kétségtelen, hogy hivatalosan „csak” 604 óta kötelező harangnak lennie a templom közelében, amikor Szabiniánusz pápa így rendelkezett.
Ferenc keresésére indulunk, aki éppen egy lengőszerkezet tengelyét csiszolja szikrák ezreit röpítve szerteszét. Amikor végez, megmutatja nekünk a gépeit és az esztergapadját. Gyerekként ez a műhely volt a játszótere, meséli, szinte észrevétlenül nőtt bele a szakmába. Tizenhét-tizennyolc éve dolgozik a műhelyben, már a nyári szünetek jelentős részét is itt töltötte annak idején. Minden harangot a „gyermekének” tekint. A legnagyobb, amelynek a készítésében részt vett, tizennégy mázsás volt, Balmazújvárosból rendelték. Arra a munkájukra pedig mindmáig meghatódva emlékezik, amikor egy férfi a lánya emlékére készíttetett náluk harangot.
A harangok nyolcvan-kilencven százalékát ő maga szereli fel a helyszínen. Mint édesapjától már tudom, ők is így szeretik a legjobban, mert csak az általuk készített lengőszerkezetre maguk felszerelte harangra tudnak-mernek garanciát vállalni. Megesett, hogy egy megrendelő magabiztosan távozott az elkészült haranggal, amelyhez nem rendelt lengőszerkezetet, majd nem sokkal később kétségbeesve telefonált, hogy mégiscsak Gombosék oldják meg a gondot. – Mi pedig ripsz-ropsz megoldottuk, mert kicsik vagyunk, de ügyesek – mosolyodik el Miklós.
Pár perccel később a műhely munkatársai begurítanak egy állványt, s ennek folytán megtudjuk, hogy harangot nemcsak venni, hanem kölcsönözni is lehet. Azt a kettőt, amelyet erre az állványra fognak felszerelni, a Müpa rendelte, és egy hangversenyen lesz fontos szerepük.
Hogyan kapnak a harangok nevet? Különböző esetek ismeretesek. Gyakran nevezik el őket a templom védőszentjéről, vagy arról a püspökről, aki az öntésükre megbízást adott. Protestáns környezetben pedig az a szokás, hogy a harangozó neve ragad rájuk.
Az a harang, amelynek a mintája mellett apát és fiát megörökítjük, a budapesti Örökimádás-templomba készül. Ez különösen nagy öröm Miklós számára, aki azon a környéken töltötte a gyermekkorát, és a templom szinte a második otthona volt. Elcsodálkozunk, hogy van még hely új harang számára egy budapesti templomtoronyban, de kiderül: valójában rengeteg, körülbelül kétezer harang hiányzik a magyar templomokból – gondolom, a háborús idők messze ható következményeként, amikor beöntötték őket.
– A világ számos országába került már harang Őrbottyánból. Harangjaink Isten dicsőségét, szeretetet és békességet hirdetnek, bármely tájékra kerülnek – mondja Miklós, amikor kilépünk a műhelyből.
Odakint búcsúzóul egy harangos anekdotával gazdagodunk. A díszes állványon függő hatalmas, kétszáz éves ­harangról szól, amelynek a hangja nem illett a többiéhez. Amikor egy jó hallású plébános került a település templomába, akinek a tiszteletére az összes harangot egyszerre szólaltatták meg, az atya prédikációjában kedvesen arra kérte a híveket, hogy ilyet többé ne tegyenek vele, az összhangot megtörő harangot pedig haladéktalanul leszereltette, majd egy odaillő, háromszázhuszonöt kilós, H hangúval pótoltatta. Így került a leszerelt harang a Gombos-műhely udvarába, a Magyar­ország Európai Unióhoz csatlakozása tiszteletére készült, vagyis ma már történelminek számító haranglábra. Miklós a kedvünkért harangoz is vele egy kicsit. Mi pedig a méltóságteljes kongás hallatán hirtelen érteni véljük, miről beszélnek, mit akarnak újra és újra elmondani, szívünkbe vésni a harangok így húsvét táján.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.