A felismerés lehetőségei Pannonhalmán

– 2004-ben az első alkalom még sok tekintetben eltért a következő évektől. 2005-től már sajátos és határozott karaktert akartunk adni az egész fesztiválnak, mert úgy éreztük, enélkül nem tudunk stabil közönséget vonzani. Szerettük volna bekapcsolni a fesztivált Pannonhalma spirituális terébe, megszólítva azokat is, akikben sok érzékenység van, de az intézményes kereszténység nyelvére kevésbé fogékonyak, és persze azokat a keresztényeket is, akik kulturális, művészeti szemléletük alakításában szívesen hagyatkoznak egy apátságra. A fesztivál legmarkánsabb része kezdetektől a zenei program. Minden évben meghívunk egy – az európai zenei élet élvonalába tartozó – kortárs komponistát; mellé pedig egy klasszikus szerzőt választunk. Kettejük művei szólalnak meg a koncerteken, így izgalmas viszony jön létre a kortárs kompozíciók és a klasszikusok között. A fesztivál színházi programja ugyancsak nemzetközinek tekinthető, hiszen Európából, sőt a tengerentúlról is hívtunk már alkotókat, akik a kísérleti színház, az alternatív színjátszás, a tánc-, illetve a mozgásszínház világából hoznak újdonságokat. Mindig nagyon érdekes, hogy ezek a művek miként szólalnak meg a helyszín és a fesztivál speciális kontextusában. A harmadik ág a képzőművészet. Itt a tárgyak, az installációk nem klasszikus kiállítótermi körülmények között láthatók, hanem a különböző apátsági terekben nyernek sajátos, izgalmas jelentésárnyalatokat. Tavaly pedig új területtel gazdagodott a kínálat, a rövidfilmek fesztiváljával.

Kialakult már az idei koncepció?
– Vendégünk ezúttal a grúz Giya Kancheli lesz. Ő a viszonylag ismertebb zeneszerzők közül való, akárcsak a korábbi évekből a tatárorosz Sofija Gubajdulina vagy a szicíliai Salvatore Sciarrino. Kancheli mellé idén klasszikus szerzőnek Johann Sebastian Bachot választottuk. A meghívott komponistának mindig felajánljuk, hogy kedvenc művészei közül hívjon el valakit Pannonhalmára. Igazi törekvésünk azonban, hogy minél több magyar muzsikust vonjunk be az előadásokba, így az adott kortárs szerzővel átdolgozott próbák tapasztalata és persze maguk a művek is bekerülhetnek a hazai koncertéletbe.

Az egykor kultúrateremtő egyház nehezen találja a kapcsolatot a művészetekkel. Mintha gyanakvással tekintene mindenre, ami a barokk után született…
– Úgy sejtem, a mai helyzet a XIX. századi művészetszemléletből és az egyház akkori önértelmezéséből fakad. A gyakran tapasztalható tartózkodás hátterében az egyházi közösség „világról” alkotott képe áll. Sokan úgy gondolják, még akár a Szentírásra is hivatkozva, hogy a világ mindig veszélyt rejt a hívő számára. Amikor az egyház úgy érezte, hogy saját határait bizonyos értelemben védenie kell, mindennel szakított, amiről azt gondolta, hogy „a világhoz” tartozik. A XIX. században pedig sok tekintetben a művészet is szakított az intézményes kereszténységgel (ez alól persze mindig voltak és vannak kivételek). Úgy gondolom, hogy „a világ” fogalma – különösen a szellemi, kulturális értékek tekintetében – ennél sokkal árnyaltabb értelmezést kívánna ma, egy lényegében dekrisztianizálódott közegben. A művészet a maga autonóm életében számos olyan felismerésre tett szert, amely az egyházon belül nem születhetett volna meg. Le kellene tehát küzdeni tartózkodásunkat, félelmünket, adott esetben „felsőbbrendűségi” érzésünket, és meg kéne hallani, hogy miről szólnak ezek a művek…

Annál is inkább, mert az ideológiailag megosztott XIX-XX. század, de korunk is bővelkedik olyan alkotásokban, amelyek a legmélyebb lelki indíttatásból születtek. Egy hívő számára sokszor ezek fontosabbak lehetnek az egyházi megrendelésre „gyártott”, „kanonizált klasszikusoknál”, egyszerűen azért, mert „érdek nélküli”, őszintébb elkötelezettséget feltételeznek. Így például Dosztojevszkij, Wagner, Janácek, Poulenc, Mauriac, Julien Green, Bresson, Tarkovszkij, Szokurov vagy Pärt életműve közelebb vihet a hit lényegéhez, mint azok a „veszélytelen” zsenik, akikre szeretünk hivatkozni…
– Teológiai, spirituális üzenete nemcsak azoknak lehet, akik tudatosan vallásos témájú műveket alkottak. Gondoljunk csak Bartók zenéjének számos felejthetetlen pillanatára. Amikor a fesztiválra meghívunk egy szerzőt, nem kritérium, hogy legyen szakrális műve. Elsősorban azt nézzük: a hely hozzá tud-e adni valamit a szerző műveihez? Bent Sörensen zenéje például az útkeresésről, a labirintusokról szól, arról, hogy az ember meddig lát és meddig képes eljutni saját lehetőségei között. Gubajdulinának viszont szinte minden alkotása szakrális jellegű, a Bach-jubileum alkalmából egy hatalmas János-passiót is írt. De 2007-es vendégünket, Valentin Silvestrovot és az idei fesztiválra meghívott Kanchelit is erősen foglalkoztatja, hogy a vallásos témák miként szólalhatnak meg hitelesen a mai zenében. A kortárs művészet persze kicsit másfajta nyelvet beszél, és ezt a nyelvet érdemes megtanulnunk, mert a másik nyelvének ismerete nélkül nem jöhet létre párbeszéd. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a művészet helye és szerepe mostanára igen megváltozott a katolikus egyházban, és ez lényegében azt jelenti, hogy az egyházi gondolkodásban a teológiai és jogi szemlélet sok mindent kiszorított, az eleven liturgikus tapasztalat és spiritualitás pedig másodlagossá vált, és ezzel együtt a művészet is háttérbe szorult. A teológia a XIX. századtól azon igyekezett, hogy a többi tudományággal egyenrangúnak mutatkozzék. Vagyis ugyanolyan „egzakt és „humortalan” lett, mint azok. Ma a teológia is átalakulóban van. Az új irányokról próbálunk meg képet adni a Bencés Kiadó kortárs teológiai sorozatának elindításával. Ez sem került be még igazán a hazai vallásos vérkeringésbe. A hívő ma igen sokszor egy szűk világon belül mozog, vagy pedig kénytelen összes kulturális tevékenységét a hitétől leválasztva kezelni.

Talán ebből is fakad, hogy nincs igazi érdeklődés a magaskultúra iránt, pedig sokat segíthetne az evangélium megértésében.
– Legfőképpen azért, mert rohamosan veszítjük el hitünk forrásait. Sok minden hanyatlóban van, így a már említett liturgikus tapasztalat mellett a Szentírásból való táplálkozás „szokása” is, amiről a hangsúly az „akció” túlhangsúlyozása vagy egyfajta közösségi élménykeresés felé tolódott el. Szükség lenne az imádságra és a Szentírással való eleven kapcsolatra: saját spirituális forrásaink felkutatására. A világ problémáit nem rekeszthetjük ki. Nem mondhatjuk, hogy mivel nem fogad szót nekünk, el fog kárhozni… Jézus mintha egészen másról beszélne. De egyébként sem hiszem, hogy a keresztények jó szívvel üdvözülhetnének, miközben a „többi ember” elkárhozik. Ahhoz, hogy a világ komolyan vegye a kereszténységet, a kereszténységnek is komolyan kell vennie a világot. Tanulhatunk egymástól; ha bezárkózunk, elveszítünk valami fontos inspirációs forrást is. A szekularizálódott Európa sok mindent megőrzött a hitünkből, a művészetben, kultúrában is fellelhetők ennek nyomai. Ez óriási lehetőség. Egy szülő sem mondhatja, hogy „mivel nem azon az úton jár, amit én szeretnék, semmit sem tanulhatok a gyerekemtől”. Hogyne tanulhatnék! Fontos a párbeszéd, amely újfajta bizalmat teremt. Túlságosan zárt az a keresztény gondolkodás, amely a kultúrában nem lát semmiféle lehetőséget, holott az igazán mély emberi tapasztalatok nemegyszer éppen a művészetben fogalmazódnak meg igen erősen. Van persze benne sok olyasmi is, ami provokatív, de hát a világnak is provokatív kérdései vannak a kereszténységgel kapcsolatban. Hagynunk kell kérdezni a másikat, de nekünk is vannak kérdéseink, amelyeket meg kellene tudnunk fogalmazni.

Az egyház tekintetében én nem a művészetért aggódom, hanem az emberekért. Mert mintha valami megfordult volna. Rengetegen vannak itthon is, akik hiteles beszédet, igazi spiritualitást, értékeket várnak tőlünk. A hitelességnek azonban elengedhetetlen feltétele, hogy az emberről és „a világról” sokkal nagyobb megértéssel és tisztelettel beszéljünk (főként a hétköznapokban meg az igehirdetésben). A művészet befogadása egyszersmind a problémák befogadása is. Ha nem tudunk mit kezdeni ezekkel a kérdésekkel, az emberek csalódni fognak, és máshova mennek. Ez nem lenne jó…