A falsságok ellen

In­du­la­tos kri­ti­ká­já­val — szán­dé­ká­val szö­ges el­len­tét­ben — azon­ban ép­pen hogy Wag­ner zse­ni­a­li­tá­sá­ra irá­nyít­ja a fi­gyel­met. Es­­szé­je már az ele­jén ere­jét és len­dü­le­tét vesz­ti, ahogy bő­be­szé­dű­en tag­lal­ja-ra­goz­za Wag­ner „bő­be­szé­dű­ség­ét”. A két­ség­kí­vül ne­héz ter­mé­sze­tű ze­ne­szer­ző narcizmusát hang­sú­lyoz­za, és mind­un­ta­lan ha­mis­ság­gal vá­dol­ja. Adorno sze­rint Wag­ner szem­fény­vesz­tő, csal, meg­ha­mi­sít, csúsz­tat, kép­mu­ta­tó cin­kos, „a ha­ta­lom ol­da­lá­ra át­állt lá­za­dó”, aki ki­szol­gál­ja a kor­szel­le­met, mi­köz­ben az újí­tó, a re­for­má­tor sze­rep­kör­ében tet­sze­leg. Ki­fo­gá­sol­ja a kom­po­nis­ta ve­zér­mo­tí­vum-tech­ni­ká­ját, az ál­ta­la kép­vi­selt összművészetet. Wag­ner egyé­ni­sé­gé­nek, eb­ből fa­ka­dó­an pe­dig ze­ne­drá­mái sze­rep­lő­i­nek el­lent­mon­dá­sa­it em­le­ge­ti, két­ér­tel­mű­sé­gü­ket, me­lyek­ből az in­du­la­tok, ér­zel­mek, esz­mék nyil­ván­va­ló ha­mis­sá­gá­ra kö­vet­kez­tet.
Íme, egy jel­lem­ző, tét nél­kü­li adornói té­tel: „A wag­ne­ri dal­lam ép­pen az­zal a vég­te­len­ség­gel ma­rad adó­sunk, ame­lyet ígért, mi­vel ahe­lyett, hogy va­ló­ban sza­ba­don és kö­tet­le­nül bon­ta­koz­nék ki, min­dig új­ra visz­­sza­megy a kis mo­del­lek­re, és ezek fel­fű­zé­sé­vel he­lyet­te­sí­ti sa­ját fej­lő­dé­sét. Na­gyon is vi­lá­go­san meg­mu­tat­koz­nak a vég­te­len dal­lam me­lo­di­kus vég­pont­jai.”
És egy má­sik idé­zet Wag­ner meg­vál­tás­té­má­i­ról: „A transz­cen­den­cia he­lyé­re a to­vább­lé­pő, le­beg­ve fel­emel­ke­dő szub­jek­tum álom­kép­ét te­szi, amely tü­né­ke­nyen sej­lik fel a szub­jek­tum meg­sem­mi­sü­lé­sé­nek pil­la­na­tá­ban. (…) A meg­vál­tás­konst­ruk­ció leg­ben­ső kam­rá­já­ban a sem­mi la­ko­zik. Ez a konst­ruk­ció üres.”
Kü­lö­nös vé­le­mény egy ate­is­ta gon­dol­ko­dó tol­lá­ból, aki a Parsifalról egye­ne­sen azt ál­lít­ja, hogy ben­ne „az em­be­rek­nek há­tat for­dít a rész­vét” — ami­kor az egyéb­ről sem szól, mint a má­so­kért vál­lalt meg­vál­tó szen­ve­dés­ről.
Az okos­ko­dó-böl­csel­ke­dő Adorno a ma­ga ás­ta ve­rem­be esik: alul­ér­té­ke­li, le­né­zi Wag­nert — úgy, hogy köz­ben egy egész kö­te­tet szán erőt­len „cá­fo­la­tá­ra”. Ész­re sem ve­szi, ho­gyan bu­kik el a nagy szel­le­mek küz­del­mé­ben, ami­kor kri­ti­ká­já­val, ha­mis ok­fej­té­sé­vel ön­ma­ga pa­ró­di­á­já­vá és kri­ti­ku­sá­vá vá­lik. A ki­pel­len­gé­re­zett wag­ne­ri élet­mű­ről pe­dig egy­sze­rű­en le­pe­reg Adorno — nyil­ván­va­ló, dü­hödt és en­gesz­tel­he­tet­len — utá­la­ta. Wag­ner üt­he­tő, de ver­he­tet­len. Bi­zony­sá­gul szól­ja­nak (ma­gu­kért) a Bu­da­pes­ti Wag­ner-na­pok so­ro­zat­ban köz­ve­tí­tett hang­fel­vé­te­lei a Bar­tók Rá­di­ó­ban.