Máté Gábor mondanivalója legalább annyira szociális, mint pszichológiai. Noha tele van szenvedéllyel, mégis eszköztelen, visszafogottan beszélő előadó, nem jellemzik szónoki fordulatok, teatralitás. Pszichológiai bestsellerek írója, könyvei húsz nyelven jelentek meg, Kanadában ismertebb, mint Feldmár András, míg idehaza még kevesen hallottak róla. Szívesen idéz írókat, filozófusokat, elegánsan közlekedik a filozófia, az irodalom, a zene, a teológia és a pszichológia tartományai között: nála minden mindennel összefügg. Ám mintha nem döntötte volna el, milyen nézőpontból akar beszélni az emberről, és elképzelhető, hogy az egyes szaktudományok képviselői kontárnak tartanák. Remek a humora, mégis mintha a szomorúság lenne a legfőbb karaktervonása. Gyakran saját életéből veszi a példákat, de mindvégig hangsúlyozza: nem egyes sorsokról van szó, hanem mindannyiunkról: a fájdalomról, a sérültségről, amelyet lelke mélyén minden ember hordoz.
Életével hitelesíti, amit mond: orvosként másfél évtizeden át haldoklók, drogosok, AIDS-esek, elmebetegek körében dolgozott Vancouverben. Elkötelezett a társadalom páriái iránt, akiket a többség kitaszít, megvet, hibáztat. Pácienseinek jelentős része a kanadai őslakosok közül került ki, akik hasonló helyzetben vannak, mint a cigányok Magyarországon: munkanélküliek vagy a legrosszabb munkákat végzik, szegények, reménytelenek, betegek. Közülük kerül ki a legtöbb drogfüggő, öngyilkos.
– Mi lehet a magyarázata, hogy sokakat semmi – még a halál egyre biztosabb kilátása sem – tántoríthat el a szenvedélyüktől? – kérdezi Máté. „Jobban félek az élettől, mint a haláltól” – idézi egy páciensének szavait. Döntünk a szenvedélyeinkről, a függéseinkről, erkölcsi fogyatékosságot jelez, ha valaki függővé válik? Az egyik álláspont az, hogy mindenféle függés egyéni felelősség kérdése, ezért a függőknek bizonyos esetekben büntetőjogi következményekkel is számolniuk kell. A másik főbb nézet szerint genetikailag meghatározott, hogy ki válik függővé, ezért sem az egyén életének traumáit, sem a társadalmi körülményeket nem szükséges vizsgálni. Máté Gábor egy harmadik utat kínál. Javaslata szerint ne azt nézzük, hogy a függés, jelesül a drogfüggés miért rossz, hanem hogy miért jó, mire válasz. Meggyőződése ugyanis, hogy a függők gyógyítani próbálják magukat – a kérdés az, milyen betegségekben szenvednek. Az egyik ilyen betegség, a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar a dopamin (ingerületátvivő molekula) alacsony szintjének eredménye, amely a motiváció csökkenését vonja maga után. A stimuláns szerek a dopaminszintet emelik, ily módon orvosi szempontból átmenetileg valóban enyhül a panasz. Hasonló az antidepresszánsok hatásmechanizmusa, csak azok a kedélyállapotot kontrolláló szerotonin (szintén ingerületátvivő anyag) szintjét növelik. Poszttraumás stresszben, szorongástól szenvedő vagy ideges emberek pedig sokszor opiátszármazékokkal próbálnak „gyógyulni”, amelyeknek ugyanaz a hatásuk, mint amit a szervezetünkben az endorfin vált ki. Az orvosi szempont, azaz a konkrét ember problémáinak e vegyületekre szűkítése azonban nyilvánvalóan nem kielégítő. Hogy kinek mi fáj, azt csak a személyes élettörténetből érthetjük meg – hangsúlyozza az előadó.
A fájdalomcsillapításra éppúgy szükségünk van, mint a fájdalomra, vagyis kis túlzással senki sem élhet drogok nélkül, már ami a belső „drogjainkat” illeti: nélkülük nincsen motiváció, fájdalomcsillapítás, öröm. Hogyan lehetne egy függőtől elvenni a drogját, amely élni segíti, ha mi magunk is tudjuk, hogy semmit sem vagyunk képesek adni helyette? A fájdalmat senki nem választja, és azt is mindenki belátja, hogy csillapításra szorul. Egy huszonhét éves páciensnője azt mondta Máté Gábornak: „Amikor először heroint használtam, úgy éreztem, mintha valaki melegen átölelt volna.”
Az impulzuskontroll-központ a szürkeállományban van, míg maguk az impulzusaink mélyebbről erednek. Egy kisbaba nem tudja magát megnyugtatni; édesanyja megnyugtatására szorul, és hosszú tanulási folyamatra van szüksége ahhoz, hogy maga is képes legyen erre. Éppen ezen a téren szenvednek sérülést azok az emberek, akikből később drogos lesz – véli az előadó. A drogosoknak nincsen kifejlett stresszkontrolljuk, és különböző sérültségek különböző módon és mértékben tesznek fogékonnyá a függővé válás veszélyére. A drogok – kábítószerek, alkohol, dohány, kártya, játék, ételek, üzlet – a közhiedelemmel ellentétben nem okoznak függést, sokan élhetnek velük anélkül, hogy a rabjaikká válnának. Az a kérdés, hogy mi okozza a fogékonyságot, és ez az emberi agy fejlődésére irányítja a figyelmünket. Születésünkkor az agyunk még nincsen készen, fejlődése kilencven százalékának az első években kell lezajlania. Ha egy teljesen egészséges babát öt éven át sötét szobában nevelnek, egész életére vak lesz, mivel hiába jó a szeme, az agya nem tanul meg látni. Ha egy várandós anyát bántalmaznak, magzatát már a méhen belüli életében stressz éri, és az átlagnál hajlamosabb lesz a függővé válásra. Ezért a drogfüggés megelőzésének már akkor meg kellene kezdődnie, amikor a gyermek még magzati korú! Születés után pedig nyugodt és védelmező szülőkre van szükség ahhoz, hogy a csecsemő agyának fejlődése ne szenvedjen kárt. Egy seattle-i vizsgálat szerint a hat hónapos gyerekek agyi elektromos pályáit módosította, ha édesanyjuk szülés utáni depresszióban szenvedett. A drogfüggőket azonban legtöbb esetben durván bántalmazzák, szexuálisan molesztálják gyermekként.
Máté Gábor nemrég meghallgatta a torontói rendőrség gyermekeket sújtó szexuális erőszak és internetes gyermekpornó ellen küzdő osztálya nyomozójának megdöbbentő előadását. „Az a legmegrázóbb ezekben a szexuálisan kihasznált, meggyötört gyerekekben, hogy már nem is jajveszékelnek, a szemük pedig halott” – mondta a rendőr. Akkora a fájdalom, hogy azt már nem lehet elviselni, ezért az agy „bezár”, hogy ne érezze tovább. És mivel a fájdalom szükséges a fejlődéshez, a drogosok sokszor úgy működnek, mint a kisgyerekek. Kiket üldözne ugyanez a nyomozó, ha áthelyeznék a drogosztályra? Bármilyen képtelenül is hat, ugyanazokat a gyerekeket, akiket korábban nem sikerült megmentenie. És őket juttatná börtönbe, akik már amúgy is áldozatok, és segítségre szorulnak, arra vágynak, hogy meghallgassák, megértsék őket. A gyógyulásuk útja is csak ez lehet: nem elég csupán a tüneteiket enyhíteni, lenyomni, hanem a fejlődéshez is hozzá kell segíteni őket. Ez hosszú terápiát, traumatikus élményeik feldolgozási kísérletét igényli. Szerencsére az idegrendszer még felnőttkorban is képes fejlődni, ezért sok esetben lehet esély a sikerre. Nem a kezelés módja a legfontosabb kérdés, hanem a pácienssel való viszony, a vele való együttérzés. Gyakran beszélnek a drogok elleni háborúról, pedig a drogok ellen valójában nem lehet háborút folytatni, csak emberek ellen. És mivel azokat, akik a legnagyobb hasznot húzzák a drogkereskedelemből, csak a legritkább esetben fogják el, büntetik meg, az ostor a legkiszolgáltatottabbakon, a drogosokon csattan, akiken segíteni kellene ahelyett, hogy üldöznék őket.
