Teréz anya egyrészt túllépett minden közismert szokáson, másrészt egészen természetes volt, és éppen ezáltal magával ragadó. A könyv alcímében szereplő „csodálatos történetek” nem csodák, hanem egy közöttünk járó szentnek a kegyelemtől vezérelt és erősített cselekedetei voltak. Nagysága hite természetességében és kikezdhetetlenségében rejlett. Még akkor is, ha más forrásokból tudjuk, mekkora drámák zajlottak lelkében, menynyit küzdött Isten üzenetének értelmezéséért.
Felvette a harcot a bűn rombolásával. A kábítószerezéssel, az AIDS-cel, s mindenekelőtt a szegénységgel, amelynek legmélyebb bugyrába szállt le Indiában. Nem ítélkezett, nem szónokolt, hanem mosolyogva, önfeláldozóan tevékenykedett hasonló áldozatokra kész társaival. Államot teremtett az államokban, törvényül a szeretetet állította, s ennek nevében lehetett köztiszteletben álló személyiség, aki áttörte az erőszak védvonalait, és a szolidaritás jelképe lett. Megvolt az a különleges képessége, amelynek segítségével felébresztette mindazok lelkiismeretét, akiknek módja volt valamit tenni az elesettekért, s szelíd erőszakkal rávezette őket intézmények alapításának engedélyezésére, támogatására. Nem parancsolt, kért. De Isten nevében tette, s ez súlyt és tekintélyt adott kéréseinek.
Köznapi értelemben sokszor váratlannak érezzük elhatározásait. Szegény Leo Maasburg ingajáratban közlekedett a repülőterek pénztáraihoz jegyet váltani és visszaváltani, mert Teréz anya közben megváltoztatta elhatározását. Olyan országokba kellett utaznia, amelyekben a vallásgyakorlást büntették. Nem adatott számára egyéb biztonság, mint Teréz anya imája. Ez azonban mindig elegendő támogatója lett, s a váratlan, látszólag rendetlen, emberi ész számára logikátlan döntések végül mégis értelmet kaptak, harmonikus rendbe illeszkedtek, egészen egyszerűnek és természetesnek mutatkoztak, mert egy magasabb akarat irányította őket, s ennek utasításait Teréz anya értelmezni tudta és megvalósította. „Menjetek, gyógyítsátok a betegeket, támogassátok a szegényeket, elesetteket, vigasztaljátok a szenvedőket, szeressétek egymást!” És Teréz anya indult, cselekedett. „…nem volt naiv, aki a rosszat nem látja meg, de tudatosan elhatározta, tudatosan eltökélte, hogy szeretetben és reményben él. Az is nagyon tudatos elhatározása volt, hogy az emberekben a jót vegye észre.”
Mennyi gyötrelem, szenvedés! Hány keserves, látszólag kilátástalan emberi sors, orvosolhatatlan kín! S ezt a könyvet mégis optimista érzéssel, néhol leplezetlen vidámsággal olvassuk. A végén döbbenünk rá, hogy mindvégig a testet öltött reménységbe kapaszkodhattunk.
(Leo Maasburg: Teréz Anya – Csodálatos történetek. Vigilia Kiadó, 2010)
