A cebui utcagyerekek „egyhetes mennyországa”

Táborhelyünk, a badiai általános iskola volt – a szünet hazacsábította az ottani diákokat, helyüket a táborozó gyermekek foglalták el. Az iskola Cebu sziget egyik legszebb részén található, közvetlenül a tenger mellett: előttünk terült el a nyári napsütésben meseszépen csillogó víz. Tenger, mégis kicsit a Balatonra hasonlít, hiszen a „túlparton” láthatók Negros sziget hegyei. Gyors sodrású hegyi folyó torkolata gazdagítja a tájat – fürdésnél kedvünkre választhatunk a langyos tengervíz és a hideg édesvíz között. Mindkettő kristálytiszta, hiszen ezen a vidéken nincs ipar, nincsenek gyárak. A folyó mentén félórás gyaloglással három nagy vízeséshez érhet az ember. Mindhárom előtt nagy, természetes „élményfürdő" hívogatja a pálmafák alatt fürdeni vágyókat. Valóságos paradicsom ez azoknak a gyerekeknek, akiknek évekig a nagyvárosi utca, a betonra terített kartondarab volt az otthonuk.

Még úgy is, hogy mintegy nyolcszáz üdülő gyermek zsúfolódott össze az iskola területén. Ötven-hatvan főre jutott egy zuhanyozó, ami egyúttal „a” vécé is. A konyhák sem felelnének meg az európai normáknak. Ám az utcagyerekek szervezete eddig is sok mindent kibírt, a nevelők pedig hozzájuk alkalmazkodtak. Azt azért nem mondom, hogy nem kellene itt is nagyobb biztonságra, több higiéniára törekedni…

Tizenöt különböző intézmény hozott ide gyerekeket, így jött össze a nyolcszázas táborlétszám. Az intézményfenntartó szervezetek látszatra nagyon különbözőek. A legtöbbet katolikus szerzetesrendek vezetik, de van egy protestáns is. Egyik „mozgalom”-nak nevezi magát. A verbitákkal kapcsolatban lévő Community Scouts intézet pedig egészen egyszerűen a rendőrség vezetése alatt áll. Az intézetvezető hölgy – szintén rendőrségi alkalmazott – gyermekek iránti szeretete és vallásossága miatt azonban egyáltalán nem érződik, hogy egy hierarchikus, fegyveres szerv a fenntartó. Tetszik is a rendőri munka a legtöbb gyermeknek!

A táborban állandóan velünk volt két civil ruhás rendőr néhány korábbi növendék, önkéntes segítő társaságában. Egyik nap három vezető állású rendőrnő is meglátogatott bennünket, egyikük a cebui rendőr-főkapitányság szociális igazgatója. Ők is jól érezték magukat, és megköszönték a magyar jótevők adományait, amelyekkel már eddig is sokat tudtunk segíteni.

A résztvevők majdnem fele az iskolai tantermekben kapott szállást, nekünk a sátorozás jutott. Bambuszrudakból készített vázra kerültek fel a sátorponyvák. A szép idő miatt ezekben is jól érezték magukat a gyerekek. Az estéket színes programok töltötték ki, amelyeket a gyerekek eredeti gondolatokkal, jó fantáziával és szépérzékkel tettek felejthetetlenné. Az ember azt hiheti, hogy a szülők nélkül, az utcán eltöltött idő kiöli a tehetséget az emberi lélekből. De nem! Csak egy kis ösztönzés, és már magukra is találnak az elhanyagolt gyerekek.

Szívszaggató a legtöbb itt hallott élettörténet. A tizenegy éves Allan egy másik szigeten született. Onnan a „család egyik barátja” hozta Cebuba azzal az ígérettel, hogy nála majd dolgozhat és jó iskolába is járhat. Ebből csak az első teljesült: a rengeteg munka miatt nem engedték tanulni. A fiú megszökött és keresett magának egy olyan állást, amihez nem kellett iskolai végzettség. A vállalat személyzetise azonban az alkalmazása helyett a rendőrséget hívta, így került Allan a nevelőintézetbe. Most a rendőrség keresi a szüleit, akiket hosszú ideig nem is érdekelt, hogy hol van, mi történik a gyerekükkel. Egy másik fiút, Johnt a szalézi szerzetesek által fenntartott Don Bosco Otthon hozta el nyaralni. Az övé nem filippínó arc. Bőre ugyan barna, mint itt mindenkinek, de az arcvonásai európai emberre hasonlítanak. Egy nap ő maga jött oda hozzám kérdezősködni. Szerette volna tudni, hogyan élnek a gyerekek Európában. Kérdései rövidek és lényegre törőek voltak, ami itt szokatlan. John szerint soha senki nem fogja megtudni, hogy kik a szülei, mert őt az utcán találták.

Egy család ugyan befogadta, de amikor a nevelőszülők munkát kaptak Amerikában, őt itt hagyták. Így került a szalézi szerzetesekhez. Ismeretlen szülei tehetséggel ajándékozták meg – de semmi mással.
Feltűnt, hogy a gyerekek pontosan tudták, mikor mi lesz ebédre. Sőt, azt kell mondjam, hogy készültek minden ebédre. Aki sokat éhezik, annak a szemében nagy érték az étel minden falatja. Megbeszéltem a vezetőnővel, hogy csütörtök este különleges vacsora lesz. Magyar jótevőink anyagi segítsége tette lehetővé, hogy vehettem a gyerekeknek egy nagy malacot, amit a helybeliek szépen megsütöttek. Két nagy banánhéjon tálalták fel, majd az egyik rendőr vagdosta fel a húst és a pirított bőrt egyforma (apró) darabokra – hiszen szerettük volna, hogy mind a nyolcszáz gyerek kapjon belőle. A tizenöt intézmény közös, ünnepélyes vacsorájához a többi fenntartó rizzsel, tésztával, levessel járult hozzá, de kétségtelenül a mi malacunk (itt lechon a neve) volt a „sztár”. A gyerekek még a szombat reggeli imába is belefoglalták köszönetüket…

A cebui, verbiták által fenntartott egyetemen inkább jómódú szülők gyermekeivel találkozom, de misszionáriusként a testi-lelki sebeikből gyógyuló egykori utcagyerekek sorsa is mélyen érint. Tudomásul kell venni, hogy itt a Fülöp-szigeteken nagyobbak a társadalmi különbségek, mint Európában. A szociális háló is csak lassan erősödik. Ezért támogatja a cebui verbita szeminárium a Community Scouts intézetet. Emellett pedig szeretnénk szociális érzékre nevelni a verbita szeminaristákat, akik minden szombaton ellátogatnak a nevelőintézetbe és korrepetálják a veszélyeztetett fiatalokat.

A Community Scouts jelenlegi épülete teljesen lepusztult, két börtön között omladozik. Nem sok reménnyel kecsegtető hely ez. Már két éve ígérgetik a felsőbb szervek, hogy „nemsokára” új épületbe költözhetnek a fiúk. Ez eddig csak remény volt, ám nemrég megtudtuk a felavatás konkrét időpontját is: idén július 25-én, a cebui first lady (a főpolgármester felesége) születésnapján lesz – férje, Cebu City vezetőjeként nemes „születésnapi ajándékként” jelképesen átadja majd a rendőrségi gyermekotthont nejének, a jótékonyságáról ismert Margot asszonynak. Reméljük, hogy ez a jellegzetesen filippínó gesztus sietteti majd az építkezés befejezését. Akkor az intézet vezetése ránk, európai jótevőkre is szeretne számítani, hiszen a város anyagi ereje éppen csak az épület befejezéséhez elég. Nagyon szegény lenne a berendezés, ha csak a közpénzre lehetne számítani… A first lady születésnapjára a város néhány ösztöndíjat is ígért a tehetségesebb, otthonban lakó fiatalok felsőfokú képzésére. Talán valóban lesznek néhányan, akik hátrányos helyzetüket szorgalmas tanulással fogják leküzdeni.

Ezúton is szeretném megköszönni az imákat és az adományokat.