A cebui utcagyerekek „egyhetes mennyországa”

Táborhelyünk, a badiai általános iskola volt – a szünet hazacsábította az ottani diákokat, helyüket a táborozó gyermekek foglalták el. Az iskola Cebu sziget egyik legszebb részén található, közvetlenül a tenger mellett: előttünk terült el a nyári napsütésben meseszépen csillogó víz. Tenger, mégis kicsit a Balatonra hasonlít, hiszen a „túlparton” láthatók Negros sziget hegyei. Gyors sodrású hegyi folyó torkolata gazdagítja a tájat – fürdésnél kedvünkre választhatunk a langyos tengervíz és a hideg édesvíz között. Mindkettő kristálytiszta, hiszen ezen a vidéken nincs ipar, nincsenek gyárak. A folyó mentén félórás gyaloglással három nagy vízeséshez érhet az ember. Mindhárom előtt nagy, természetes „élményfürdő" hívogatja a pálmafák alatt fürdeni vágyókat. Valóságos paradicsom ez azoknak a gyerekeknek, akiknek évekig a nagyvárosi utca, a betonra terített kartondarab volt az otthonuk.

Még úgy is, hogy mintegy nyolcszáz üdülő gyermek zsúfolódott össze az iskola területén. Ötven-hatvan főre jutott egy zuhanyozó, ami egyúttal „a” vécé is. A konyhák sem felelnének meg az európai normáknak. Ám az utcagyerekek szervezete eddig is sok mindent kibírt, a nevelők pedig hozzájuk alkalmazkodtak. Azt azért nem mondom, hogy nem kellene itt is nagyobb biztonságra, több higiéniára törekedni…

Tizenöt különböző intézmény hozott ide gyerekeket, így jött össze a nyolcszázas táborlétszám. Az intézményfenntartó szervezetek látszatra nagyon különbözőek. A legtöbbet katolikus szerzetesrendek vezetik, de van egy protestáns is. Egyik „mozgalom”-nak nevezi magát. A verbitákkal kapcsolatban lévő Community Scouts intézet pedig egészen egyszerűen a rendőrség vezetése alatt áll. Az intézetvezető hölgy – szintén rendőrségi alkalmazott – gyermekek iránti szeretete és vallásossága miatt azonban egyáltalán nem érződik, hogy egy hierarchikus, fegyveres szerv a fenntartó. Tetszik is a rendőri munka a legtöbb gyermeknek!

A táborban állandóan velünk volt két civil ruhás rendőr néhány korábbi növendék, önkéntes segítő társaságában. Egyik nap három vezető állású rendőrnő is meglátogatott bennünket, egyikük a cebui rendőr-főkapitányság szociális igazgatója. Ők is jól érezték magukat, és megköszönték a magyar jótevők adományait, amelyekkel már eddig is sokat tudtunk segíteni.

A résztvevők majdnem fele az iskolai tantermekben kapott szállást, nekünk a sátorozás jutott. Bambuszrudakból készített vázra kerültek fel a sátorponyvák. A szép idő miatt ezekben is jól érezték magukat a gyerekek. Az estéket színes programok töltötték ki, amelyeket a gyerekek eredeti gondolatokkal, jó fantáziával és szépérzékkel tettek felejthetetlenné. Az ember azt hiheti, hogy a szülők nélkül, az utcán eltöltött idő kiöli a tehetséget az emberi lélekből. De nem! Csak egy kis ösztönzés, és már magukra is találnak az elhanyagolt gyerekek.

Szívszaggató a legtöbb itt hallott élettörténet. A tizenegy éves Allan egy másik szigeten született. Onnan a „család egyik barátja” hozta Cebuba azzal az ígérettel, hogy nála majd dolgozhat és jó iskolába is járhat. Ebből csak az első teljesült: a rengeteg munka miatt nem engedték tanulni. A fiú megszökött és keresett magának egy olyan állást, amihez nem kellett iskolai végzettség. A vállalat személyzetise azonban az alkalmazása helyett a rendőrséget hívta, így került Allan a nevelőintézetbe. Most a rendőrség keresi a szüleit, akiket hosszú ideig nem is érdekelt, hogy hol van, mi történik a gyerekükkel. Egy másik fiút, Johnt a szalézi szerzetesek által fenntartott Don Bosco Otthon hozta el nyaralni. Az övé nem filippínó arc. Bőre ugyan barna, mint itt mindenkinek, de az arcvonásai európai emberre hasonlítanak. Egy nap ő maga jött oda hozzám kérdezősködni. Szerette volna tudni, hogyan élnek a gyerekek Európában. Kérdései rövidek és lényegre törőek voltak, ami itt szokatlan. John szerint soha senki nem fogja megtudni, hogy kik a szülei, mert őt az utcán találták.

Egy család ugyan befogadta, de amikor a nevelőszülők munkát kaptak Amerikában, őt itt hagyták. Így került a szalézi szerzetesekhez. Ismeretlen szülei tehetséggel ajándékozták meg – de semmi mással.
Feltűnt, hogy a gyerekek pontosan tudták, mikor mi lesz ebédre. Sőt, azt kell mondjam, hogy készültek minden ebédre. Aki sokat éhezik, annak a szemében nagy érték az étel minden falatja. Megbeszéltem a vezetőnővel, hogy csütörtök este különleges vacsora lesz. Magyar jótevőink anyagi segítsége tette lehetővé, hogy vehettem a gyerekeknek egy nagy malacot, amit a helybeliek szépen megsütöttek. Két nagy banánhéjon tálalták fel, majd az egyik rendőr vagdosta fel a húst és a pirított bőrt egyforma (apró) darabokra – hiszen szerettük volna, hogy mind a nyolcszáz gyerek kapjon belőle. A tizenöt intézmény közös, ünnepélyes vacsorájához a többi fenntartó rizzsel, tésztával, levessel járult hozzá, de kétségtelenül a mi malacunk (itt lechon a neve) volt a „sztár”. A gyerekek még a szombat reggeli imába is belefoglalták köszönetüket…

A cebui, verbiták által fenntartott egyetemen inkább jómódú szülők gyermekeivel találkozom, de misszionáriusként a testi-lelki sebeikből gyógyuló egykori utcagyerekek sorsa is mélyen érint. Tudomásul kell venni, hogy itt a Fülöp-szigeteken nagyobbak a társadalmi különbségek, mint Európában. A szociális háló is csak lassan erősödik. Ezért támogatja a cebui verbita szeminárium a Community Scouts intézetet. Emellett pedig szeretnénk szociális érzékre nevelni a verbita szeminaristákat, akik minden szombaton ellátogatnak a nevelőintézetbe és korrepetálják a veszélyeztetett fiatalokat.

A Community Scouts jelenlegi épülete teljesen lepusztult, két börtön között omladozik. Nem sok reménnyel kecsegtető hely ez. Már két éve ígérgetik a felsőbb szervek, hogy „nemsokára” új épületbe költözhetnek a fiúk. Ez eddig csak remény volt, ám nemrég megtudtuk a felavatás konkrét időpontját is: idén július 25-én, a cebui first lady (a főpolgármester felesége) születésnapján lesz – férje, Cebu City vezetőjeként nemes „születésnapi ajándékként” jelképesen átadja majd a rendőrségi gyermekotthont nejének, a jótékonyságáról ismert Margot asszonynak. Reméljük, hogy ez a jellegzetesen filippínó gesztus sietteti majd az építkezés befejezését. Akkor az intézet vezetése ránk, európai jótevőkre is szeretne számítani, hiszen a város anyagi ereje éppen csak az épület befejezéséhez elég. Nagyon szegény lenne a berendezés, ha csak a közpénzre lehetne számítani… A first lady születésnapjára a város néhány ösztöndíjat is ígért a tehetségesebb, otthonban lakó fiatalok felsőfokú képzésére. Talán valóban lesznek néhányan, akik hátrányos helyzetüket szorgalmas tanulással fogják leküzdeni.

Ezúton is szeretném megköszönni az imákat és az adományokat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..