A bűnfogalom tisztulása az Ószövetségben

A korai idők bűnfelfogására jellemző az objektív vétkesség elve: az ember például úgy is követhet el bűnt, hogy véletlenül hozzáér a frigyládához, azaz akaratlanul, véletlenül is vétkezhet. A világot ebben a korban „tisztára és tisztátalanra” osztják fel, s ha az ember – akár szándéka ellenére – tisztátalannal érintkezik, már – is tisztulásra szorul. A kezdetekre jellemző továbbá a kollektív vétkesség tudata. Eszerint egyetlen ember bűne az egész közösséget beszennyezi.

 

A prófétáknál aztán mélyül az istenkép, ennek következtében az emberkép – és a bűn felfogása is. A legfőbb változást a személyesség hangsúlyozása jelenti: egyrészt látják a kollektív megmentésben való elbizakodottságot, a külsődleges ritualitással letudott istentiszteletet, s ezzel szemben hangsúlyozzák az egyén felelősségét. Másrészt hivatásukat személyes meghívásként értelmezik, személyesen küzdenek az isteni igazságért, így a vétket is személyesebben fogják fel.


Bensőségessé válik a vétek fogalma is: a bűn nem annyira a rituális előírások megsértése, hanem a szív elfordulása Istentől és az embertárstól, különösen a legelesettebbtől. Az igaz hitet elválaszthatatlannak tartják a szociális-társadalmi-politikai igazságosságtól, s ez máig hat szociális felfogásunkra. Bármennyire is pontosan teljesítik a rituális előírásokat, meggyőződésük, hogy Istent szívvel kellene szeretni: „Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égő áldozat, hanem az Isten ismerete” (Oz 6,6). A próféták megértik, hogy a sok és sokféle bűn egy és egyféle bűnből ered: az Isten iránti hit és engedelmesség megtagadásából. Aki nincs tekintettel a végtelen Istenre, az a véges emberrel szemben is könnyebben követ el bűnöket.

 

Az őstörténetet megíró későbbi teológia képi ábrázolásában rendkívül mély belátások születnek a bűnről. Minden, ami jó, Istentől származik – a bűn nem. Isten teremtése jó, a bűn nélküli világ harmonikus. Isten az embernek szabadságot adott, mert szabad szeretetre teremtette. A bűn valódi választási lehetőség: a szabadság lényegéhez hozzátartozik, hogy az ember választhatja a nem-szeretetet, azaz a rosszat is. A rosszért nem egyedül az ember a felelős, létezik egy csábító erő, egy megmagyarázhatatlan gonosz, akinek mégsincs korlátlan hatalma az emberen. A bűn lényege az elfordulás Istentől, s az odafordulás Isten nélküli önmagunkhoz és a világhoz.

 

A bűn szakadást okoz: széttépi a harmonikus kapcsolatot Isten és ember, ember és ember, ember és természet között. A bűn mindig folyamat: alattomos csábítással kezdődik, egy kis vétek után tovább hullámzik, s egyre súlyosabb tettekbe torkollik. A bűn hatásai: a harmónia megszakadása, terméketlenség, félelem, betegség, szenvedés, halál. Isten a bűn után is gondoskodik az emberről. A bűn fogalmának alakulásában tehát egy gyönyörű tisztulási folyamatot látunk. Ez az út azért izgalmas, mert személyesen és közösségileg ma is végigjárjuk: tisztulnia kell az istenképünknek, hogy tisztuljon az emberképünk és a bűnről alkotott felfogásunk is.