„A búcsúzás hosszú folyamat”

Ezért amikor valaki nagyon beteg lesz a családban, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy élete a végéhez közeledik, a szenvedőt legtöbbször hirtelen mindenki magára hagyja, mert a hozzátartozók össze vannak zavarodva, félnek a helyzettől, és nem tudják, hogyan lehetnének segítő módon mellette, mikor mit helyes mondaniuk neki. Vajon miért ennyire erős bennünk ez a menekülési ösztön?

– A hit megfogyatkozása a legfontosabb oka – mondja Révay Edit Sacré Coeur-nővér, szociológus, hospice-önkéntes lelkigondozó. – Loyolai Szent Ignáctól egyszer sakkozás közben megkérdezték, hogy ha megtudná: fél órán belül meghal, mit csinálna. Sakkoznék tovább, válaszolta. És ennek nem valamiféle nemtörődömség volt az oka, hanem az, hogy hitt, hogy készen volt, és számára a halál és az élet egybetartozott, a halált a földi élet kiteljesedésének tartotta. Mára viszont sokak számára csak a földi lét maradt, abba, a megfoghatóba kapaszkodnak görcsösen. A média, a reklámok sem segítenek: mind a fiatalságról, egészségről, sikerességről szólnak, az öregedés, a földi élettől búcsúzás folyamata ma nem igazán szalonképes, nem szabad megmutatni, mert az elmúlással szembesít. Az orvostudomány képes egyre jobban kitolni az életkort, és jó életminőséghez segíteni az embereket, akik inkább ebben az általuk már ismert létben szeretnének minél tovább élni, az öröklét a maga ismeretlenségével nem csábító. Korunk embere számára a halál titokzatos, félelmetes lett, de nem volt ez mindig így. Korábban, míg eleink tudták, hogy a halál az élet része, természetes volt a halálhoz viszonyulás: a család, az ismerősök körbevették a haldoklót, így lehetőség nyílt a búcsúzásra, a dolgok, viszonyok elrendezésére. A hospice-ban ehhez az elfelejtett tudáshoz, tapasztalathoz próbáljuk visszavezetni a hozzátartozókat, hogy így segítsék a távozót és önmagukat is az elengedés folyamatában. A haldoklókat nem igazán kell erre tanítani, mert az élet utolsó szakaszában ez a természetes tudás egyszer csak ott terem az ősi tudáskészletünkből: nekik inkább a szorongások, félelmek oldásában kél el a segítség.

Miért kell ezt manapság újratanulni? Mert a halállal sokan inkább csak a médián keresztül találkoznak: az ott közzétett képekkel otthonainkba hozzák az erőszakos halál ijesztő arcait, és elhitetik velünk, hogy a halál csak ilyen lehet. A híradásokban bemutatott képsorok gyakran sértik a kegyeletet, a holttest iránti tiszteletet, s ennek hatására még inkább eltávolodunk a halál természetes voltától is.

Hogyan lehet elmozdulni erről a holtpontról, hogyan lehet hadat üzenni ennyire erős hatásoknak? Érdemes tanulnunk elfogadni az öregedést, a földi élet végességét, az elengedést, amely nem tehetetlen beletörődés a változtathatatlanba, hanem annak tanulása, hogy az idősödés vagy a gyógyíthatatlan betegség során a testünk hanyatlása csak a történés egyik része, a másik része azonban az, hogy a dolgok helyükre kerülnek, és ennek gyümölcse a belső béke lesz. Ha elfogadom, akkor nem hadakozom ellene, hanem béke tölt el, és ez mások számára is erőforrás lesz.

– Mintha arra lenne szükség, hogy minden korábbi nézetünkkel, érzésünkkel, gyakorlatunkkal szembeforduljunk, amikor a családunkban valaki haldoklik. Lehetséges ez? Egy „mit sem sejtő”, esetleg felszínes élet után hirtelen mintha mély tudás birtokába kellene kerülnünk – töprengek.

A hozzátartozók a legtöbbször csakugyan értetlenül állnak, amikor a haldokló a temetéséről kezd beszélni, és elmondja a kívánságait – válaszol a nővér. – És szeretnék tagadni, szépíteni a helyzetet: „Ugyan, dehogy halsz te meg”, mondják a betegnek, és etetni akarják, ahelyett, hogy meghallgatnák. Pedig a haldoklóban óriási igény van arra, hogy elmondhassa, mit tanult az életről, hogy megáldhassa a hátramaradókat, rendezze az ügyeit, kiengesztelődhessen, elbúcsúzhasson. Az álarcok lehullanak, a társadalmi szerepekhez és az önmagamhoz való viszony radikálisan megváltozik, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés érdektelenné válik. A beteg tudja-érzi, hogy közeledik a földi élet vége, és amire legkevésbé van szüksége, az a „kegyes” hazugság. Ha tőlem valamelyikük megkérdezi: „Ugye nemsokára meg fogok halni?”, bármenynyire nehéz is kimondanom, igennel válaszolok. Mert ez a nagyobb szeretet, mert ez szabadítja fel a halálra készülőt, hogy végre azzal foglalkozhasson, ami a leglényegesebb. Felszabadító számára az őszinteség, joga van tudni, mi vár rá. Hogy aztán feltehesse a halállal kapcsolatos legfontosabb kérdéseit, oldódhasson a félelme. A felkészülésre idő kell, a búcsúzás, a földi élet, a szeretteink, dolgaink elengedése hosszú folyamat. Ezért nagy baj, hogy sok beteg már csak akkor kerül a hospice-ba, amikor utolsó napjait éli. Az orvosok esküjüknek megfelelően a végsőkig küzdenek betegeik életéért, ám egy ponton túl már ki kell mondani, hogy elérkezett a búcsúzásra készülés ideje, a beteg élete csak további szenvedések árán nyújtható meg, és ha ezt a beteg kifejezetten nem kéri, akkor bele kell törődni, hogy nem vagyunk élet és halál urai, hogy korlátozottak a lehetőségeink. Ekkor már az elengedés folyamatában kell segíteni a beteget.

– Hogyan kísérhetjük, szólíthatjuk meg leginkább segítő módon haldokló hozzátartozónkat? Melyek a gyógyító, szorongását oldó gesztusok, szavak? Gyakran nehéz perceket él át az, aki egy haldoklóhoz igyekszik a kórházba. Fél a találkozástól, nem tudja, mit tegyen, mit mondjon…

Semmit sem kell mondani, a haldokló érezni fogja, mit szeretnénk – válaszol Révay Edit. – Az ő látásuk és hallásuk kifinomultabb, rögtön felismerik a hamis üzeneteket. Ne gyártsunk előre mondatokat, ne gondolkodjunk azon, mit illik ilyenkor mondani. Amit a haldokló leginkább vár, az az őszinteség. Ezért mindig azt mondjuk neki, amit őszintén tudunk mondani. Sokszor elég csak ennyi: „Azért jöttem, hogy lássalak.” Ha nem utasítja el, fogjuk a kezét, legyünk jelen számára, adott esetben pedig, ha azt igényli, hagyjuk magára egy időre. Persze azért ne féljünk feltenni a számunkra fontos kérdéseket sem, és kimondani, amit szeretnénk: ez az időszak roppant értékes és megismételhetetlen. – Megeshet, hogy azért nehéz az utolsó találkozás, mert rossz a viszony a haldokló és a hozzátartozó között. Akkor is az őszinteség a helyes, ha düh, fájdalom van bennem valaki miatt, például egy szülővel szemben? – kérdezem.

– Ez a kiengesztelődés időszaka is, a kapcsolatok tisztázásáé. Sokan meg sem tudnak halni addig, amíg ki nem engesztelődtek egy bizonyos személlyel, akivel rendezetlen maradt a viszonyuk. Néha hiába vár a haldokló, nem érkezik meg az az ember, akivel leginkább szeretne kibékülni. Ilyenkor mindig azzal biztatom őket, hogy bocsánatot kérhetnek vagy megbocsáthatnak a távolmaradónak, egyoldalúan is – annak is óriási, felszabadító ereje van.

– Néha a hozzátartozó annyira zavart, félelemmel teli, hogy előbb magával kellene tisztába kerülnie, hogy aztán a haldoklón segíthessen. És erős benne a vágy, hogy inkább az egészet „megússza”, legszívesebben a beteg közelébe se menne.

– Ha mégis sikerül erőt vennem magamon, és végigkísérni a hozzátartozómat az „utolsó métereken”, az óriási ajándékká, erőforrássá válik később, és fontos része a gyász folyamatának is. A mi kultúránkban eléggé fukarul bánunk ezzel, de az élet vége felé néha fontossá válik, hogy kimondhassam: szeretlek, s hogy átbeszélhessük, ami fájt. Ezzel a haldokló számára is megkönnyítem a folyamatot, a felkészülést. A búcsúzás nem feltétlenül és mindvégig szomorú. A szép közös emlékek felidézése is hozzátartozik, amelyek hatására szinte újra átéljük őket, és igazán együtt lehetünk.

Az 1990 előtti negyven évben a kórházakban legtöbbször nem lehetett a haldoklók mellett jelen lenni, ezért sokan haltak meg egyedül. Ma újra kell tanulnunk, hogyan kísérhetjük el őket jól. A hospice szerencsére egyre több városban jelen van. Fontos a halál körüli tabuk lebontása, annak tudatosítása, hogy a halál valójában nem is olyan borzasztó, mint gondolni szoktuk: a kapu az örök életbe, ahová csak a halálon át vezet az út. Haldoklók melletti szolgálatom kapcsán gyakran gondolom, hogy ha nem lennék hívő, a hospiceban tapasztaltak hatására biztosan megtérnék, mert a földi életből távozás megrendítően szép példáival találkozom. Egyre erősebben hat rám annak élménye, hogy a halál és a születés körülményei mennyire hasonlók. Ahogyan születésünkkor is teljesen másokra vagyunk utalva, nemegyszer életünk végén is kiszolgáltatottá válunk testi értelemben: megesik, hogy mások etetnek, pelenkáznak bennünket. Lelki értelemben viszont egyre gyarapodunk, egyre inkább megnyílunk a transzcendensre, és engedjük, hogy igazi valónk kibontakozzon.

Fotó: Kissimon István