Az egyház azt remélte a futball terjedésétől, hogy a hosszú gyarmati élet torzító hatásai után a játék segíteni fog az igazságtalan társadalmi struktúrák és a faji megkülönböztetés leküzdésében. Eleinte ugyan a szegény fekete népesség számára nem volt vonzó ez a játék, már csak azért sem, mert életkörülményei nem tették ezt lehetővé. A játékot csak a fehér, jómódú népesség engedhette meg magának.
A nyomortelepek népének körében csupán 1930 körül kezdett igazán hódítani a foci. A szegények felfedezték a játékban életérzésük nagyszerű kifejezését. Getulio Vargas államelnök pedig meglátta benne a brazil nemzeti öntudat megteremtésének kiváló eszközét is. Ezt is támogatta az egyház, s csak az 1950-ben elvesztett világbajnokság után kezdte felismerni azt a veszélyt, hogy a futball akár valláspótlékként is működhet. Az ötvenes, hatvanas években, és főként 1964 után, a katonai hatalom éveiben a brazil futball Pelé és Garrincha legendás játékával a csúcsra jutott. Ám ennek az lett a következménye, hogy egyre inkább üzletté vált.
A püspökök és a papok azonban nem üzletet kerestek a sportban, hanem a lelkipásztori munka eszközét látták benne. Rio Grande do Sul szövetségi államban Elemar Scheid 1965-ben lett egy kisváros plébánosa. Elsősorban az ifjúsággal és hajléktalanokkal foglalkozott. Futballozni hívta az utcák fiataljait, s a labdajáték szerelmeseiből jött létre később a színjátszó kör és más közösségek is. Így született meg a város első osztályú labdarúgócsapata.
A foci tehát az egészséges nevelés, a lelkipásztori munka hatékony eszköze. A brazíliai püspöki konferencia pásztorlevelében kifejezte szolidaritását azokkal is, akiket a világbajnokság esetleg emberi méltóságukban sért, például akiknek a világbajnokság építkezései miatt meg kellett válniuk az ingatlanuktól. Mert nagyszerű erő van a futballban, de csak akkor, ha nem válik üzletté, hanem játék marad.
R. P.
