A bonviván

„Az első hatvan évem…” – énekelte a korszak egyik legnépszerűbb színésze, táncos-komikusa 1983-ban, a hatvanadik születésnapján a Fészek Klubban. Sokan voltunk, teljesen megtelt a művészklub színházterme, ahová aznap este csak meghívottakat vártak. „Ugye eljössz, mindenképpen gyere el!” – hívott Rátonyi, amikor bent járt nálunk, az akkori munkahelyemen, a Gyulai Pál utcai Ludas Matyi szerkesztőségében. Két tiszteletjegyet kaptam tőle, hogy egy ismerősömet is elvihessem az estjére. Minden elfogultság nélkül mondhatom, Robi fergeteges sikert aratott. Felvonultatta szinte a teljes repertoárját, minden műfajból játszott valamit, amelyben otthonosan érezte magát.
Bármilyen meglepő, Rátonyi eredetileg drámai színésznek indult. Rózsahegyi Kálmán iskolájában tanult, az első vizsgái a Hamletből és a Cyrano de Bergeracból voltak. Akkor még senki sem gondolhatta, hogy egyszer majd a Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád című dallal az ország egyik legnépszerűbb operettszínésze lesz. Sokak állítása és a kritikusok szerint is ezt nála jobban senki sem adta elő. A nagy ugrás a prózától az operettig hamar bekövetkezett. Az Operettszínházban a Kata, Kitty, Katinka című darabhoz – a bonviván más irányú elfoglaltsága miatt – kerestek valakit, aki helyettesíteni tudja. Rózsahegyi Kálmán Rátonyit ajánlotta: „Van itt nekem kedves öcsém, egy Hamletem, olyat te még nem láttál! – Erre azt mondta a vendégrendező, Horváth Árpád: – Nekem nem egy Hamletre van szükségem, hanem egy énekes színészre. – Nem baj, tud az énekelni is! – válaszolta Rózsahegyi Kálmán bácsi” – emlékezett vissza a kezdetekre Rátonyi Róbert az egyik róla készült televíziós portréfilmben.
A korabeli kritikákból tudható, hogy a fiatal, pályakezdő Rátonyinak már ez az első színpadi fellépése is nagy siker volt. Ámbár saját bevallása szerint akkoriban se táncolni, se énekelni nem tudott még igazán. „Nem tudtam énekelni, akkor még énektanulmányaim sem voltak. Később kezdtem énekelni tanulni. Táncolni egy lépést se tudtam, mert én a Rákócziánumba jártam, a II. kerületi Érseki Katolikus Gimnáziumba, Budán. Bent lakó növendék voltam, és a tanulókat még tánciskolába sem engedték el” – vallotta meg a színész.
A sikeres indulás után az útkeresés nehéz időszaka következett Rátonyi számára. Valahová le kellett szerződnie, így került a pesti Moulin Rouge-ba. Akkoriban még más volt a megítélésük az ilyen szórakozóhelyeknek, a Moulin Rouge színészcentrikus mulató volt. Ifjabb Latabár Árpád volt ott a főrendező és az első számú színész is, aki akkoriban nagy sztárnak számított. Reggelenként ő tanította Rátonyinak, hogy mit kell énekelnie és táncolnia a színpadon az aznapi próbán. „Táncolni később igazából Feleki Kamilltól tanultam. Volt neki egy iskolája a mai Bajcsy-Zsilinszky úton” – emlékezett később a régi időkre a táncos-komikus. Ebből is látszik, hogy minden kezdet nehéz, de ha az indulásnál mentorok segítenek, és van az embernek némi önbizalma meg ambíciója, előbb-utóbb sikerrel jár.
De mit is keresett Rátonyi a Ludas szerkesztőségében az 1970-es évek vége felé? Köztudott, hogy sokoldalú ember volt. Ha úgy adódott, írt is, cikkeket, interjúkat a Fülesbe, apró kis történeteket a Ludas Matyiba. Zsöllye – ez volt a címe a rovatának, amely minden héten megjelent, ugyanúgy, mint Galambos Szilveszter Szilánkjai. Könyveket is írt, például a kétkötetes Az operett csillagai címűt. Szombatonként bejött a Ludasba, hozta a következő hétre szánt kéziratát. Ilyenkor általában csak én dolgoztam a szerkesztőségben. Leült a fotelba, és mesélt magáról, az életéről, a külföldi fellépéseiről, az amerikai magyaroknál töltött hónapokról, a Tháliában éppen aktuális szerepeiről. Igazi élmény volt hallgatni őt. Nagyon szépen beszélt. Hadart ugyan, mégis minden szavát érteni lehetett, szinte tökéletesen artikulált.
E rövid személyes kitérő után térjünk vissza Rátonyi életútjához. A háborút követően, 1945-ben az elsőként megnyílt színházhoz szerződött, a Pódium Kabaréhoz. Néhány hónapig plakátragasztóként és irodaszolgaként dolgozott, de egy alkalommal muszáj volt beugrania az egyik kabaréműsorba Herczeg Jenő helyett. Ez megint csak elismerést hozott a számára.
Rátonyi életútját a hangos sikerek jellemezték. Akár prózai szerepben, akár táncos-komikusként, akár bonvivánként lépett fel valahol, mindenütt nagy tapsot kapott. Az igazi otthona azonban az Operettszínház volt. Így emlékezett vissza az ott töltött időkre: „Elfogadtam Gáspár Margit ajánlatát, aki az akkori Magyar Színház igazgatója volt. Ott bemutatták a Tavaszi hangok című operettet, ami a három Strauss gyerek életéről szólt. Én játszottam az egyiküket. A darab fináléját én dirigáltam le, és látták, hogy nemcsak hadonászok, hanem tényleg értek hozzá.” Ez az eset is jól bizonyítja sokoldalúságát. Rátonyi Zeneakadémiát végzett, hegedűtanári oklevelet is szerzett.
„Az államosításkor ideiglenesen a Gáspár Margit-féle Operettszínházhoz szerződtem, azt mondtam, csak egy-két évről van szó. Huszonkettő lett belőle” – nyilatkozta a már említett portréfilmben. Az Operettben olyan művészekkel játszhatott együtt, mint Honthy Hanna, Németh Marika, Zentai Anna, Pethes Zsuzsa, Latabár Kálmán, Latabár Árpád, Feleki Kamill, Bilicsi Tivadar, Keleti László – hogy csak néhány nagy nevet említsünk a teljesség igénye nélkül. A leghíresebb alakítása Bóni szerepe volt, a Csárdáskirálynőben.
Rátonyi életének fordulópontja, a nagy váltás akkor következett be, amikor az Operettszínházból átszerződött az utca szemközti oldalán álló Thália Színházhoz. A Kazimir Károly vezette teátrumban nehéz prózai szerepek vártak rá a Rámajána, a Karagöz és a Csúsingura című darabokban.
Máig sem tudni pontosan, hogy sikerei csúcsán miért kellett elhagynia Rátonyinak az Operettszínházat. Egyesek szerint Gáspár Margit, mások szerint Vámos László főrendező játszott ebben szerepet. „Ebben a műfajban nem szeretik a ráncokat, mert amikor a táncos-komikusból ráncos komikus lesz, az már nem az igazi. Éppen ezért nem akartam itt megöregedni” – mondta Rátonyi. Ma már mindegy is, miért ment el, a lényeg az, hogy prózai szerepekben is remekül megállta a helyét, emlékezetes alakításokat nyújtott.
Nem feledkezhetünk meg kabarészerepléseiről sem. Gyakran játszott együtt például Gálvölgyi Jánossal, egyik kedvenc partnerével. Hosszú éveken át konferansziéként szerepelt a televízióban is közvetített szilveszteri kabarékban, az 1970-es, ’80-as években.
Köztudottan családszerető ember volt. Azt mondták róla, azért sikerült a házassága, mert nem színésznőt vett feleségül. Lehet, hogy így van, mindenesetre soha nem volt a pletykarovatok célpontja. Lányával, Hajnival, aki szintén színésznő lett, gyermekkorában bejárták szinte az egész világot, felléptek mindenütt, ahová a külföldön élő magyarok meghívták.
A mestersége színész című tévéműsorban Antal Imrének többek között ezt mondta egyszer a színészi hivatásáról: „Figyelem az embereket. Amikor a szerepet megkapom, sokat olvasok hozzá, »élve boncolom« a szöveget. (…) Voltaképpen egy sorsot akarok színpadra vinni, nemcsak a pillanatnyi szituációt, amit annak a szereplőnek éppen ott tudnia kell.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..