Fotó: Merényi Zita
A keresztény világ a húsvét titkának ünneplésére böjttel készül. Mi a keresztény böjtölés bibliai és vallástörténeti háttere?
– A keresztény böjt különbözik az egyszerű egészségügyi önmegtartóztatástól vagy a humanista önfegyelemtől. Célja nem csupán az e világi egészség, a kiegyensúlyozottság elérése. Ugyanakkor különbözik a világvallások dualista aszketizmusától is, amelyben gyakran találkozunk az anyagvilág, az e világi lét megvetésével, és a lelki élet felmagasztalásával. A keresztény ember nem dualista: a teremtést nem tartja rossznak, s különösen Krisztus megtestesülése óta nem az a „nagy keresztény”, aki lenézi a világot, a testi életet. Szeretném hangsúlyozni: nem „katolikusabb”, aki megveti a testet, az e világi életet, hanem rigorista végletesség szerint élő ember, talán eretnek. A keresztény ember jónak tartja és szeretni szeretné a világot – de úgy, ahogyan az Atya szereti. Ezért a böjt célja kissé kiszakadni a világból, s fölemelkedni az Atya szeretetéhez – majd onnan vissza a világba, de már másként.
A Bibliában a böjt mindig a szövetségi gondolkodásba van beágyazva. Célja, hogy az ember Isten rendelkezésére álljon, mégpedig osztatlan szívvel. Tehát nemcsak a test fegyelmezéséről van szó, hanem a szellem készségességéről, a lélek figyelméről, az egész ember Isten felé fordulásáról. Az aszkézis védelem is a pogány és a babonás szokásoktól, védelem az elnyeléssel fenyegető káosszal szemben, s egyúttal odafordulás a Rendhez, a Törvényhez, azaz Istenhez. A dolgok feláldozása (termény, bárány) mindig távolságvételt jelentett a javaktól, hogy az ember ne legyen rabja semminek, hanem készségesen forduljon Istene felé.
Krisztus maga is példát mutat a böjtölésre. Mennyiben különbözik ez az Ószövetséghez képest?
– Krisztus példája alapján a keresztény böjtre nem a nagy látványosság, a heroikus erőfeszítés a jellemző, hanem a bensőségesség: rejtetten böjtölni, a szív közepében az Atyával lenni, és főképp szolgálni. A keresztény böjt alapmintája Krisztus kenózisa: maga a kenózis Krisztus böjtje, amelyben lemond istensége ragyogásáról, hogy emberi alakban szolgáljon. A keresztény böjt célja tehát nem annyira a valamiről való lemondás, hanem a szorosabb Krisztus-követés és a szolgálat. Az Újszövetség örömhíre, hogy Krisztus „már most” velünk van, de „még nem” teljesedett be minden. A keresztények böjtjére is ez a jellemző: már most örülhetünk a megváltott létnek, a családunknak, munkánknak, közösségeinknek, e világi javainknak. A Vőlegény velünk van, nem vetjük meg az életet, a teremtett világot, nem osztjuk fel azt tisztára és tisztátalanra. Krisztust meg is vádolják azzal, hogy falánk és borissza ember. Ugyanakkor még nem teljesedett be minden: úton vagyunk, jelen van bennünk egyfajta eszkatológiai feszültség.
Mi, keresztények milyen jelentést adhatunk a böjtünknek?
– A böjt értelme lehet szívünk összeszedettségének elérése: a világban, a mindennapi teendőinkben szétszóródunk, s szükségünk van arra, hogy „fölemeljük szívünket”. Ez a máig jelentőséggel bíró kifejezés egészen az őskeresztényekig nyúlhat vissza. A szív lényünk közepét jelenti, a legigazibb énünket. Az ember legnagyobb bűne, ha nem a legjobbik énje, legigazibb szíve szerint él, ha nem valósítja meg a létlehetőségeit. A böjt, miközben felemel Istenhez, előhívja a legigazibb énemet is. Aki közel kerül Istenhez, az kerül közel igazi önmagához. A böjt a magány pásztora is. Jó egyedül lenni, összefésülni a gondolatainkat, kiengesztelődni a sebeinkkel. Alkalom ez arra, hogy Istenhez közelebb kerülve feltegyük életünk nagy kérdéseit, és keressük a válaszokat, melyeket senki sem tud megfogalmazni helyettünk. Az életben nincsenek egyforma szakaszok. Állandóan ébernek kell lennem, hogy a legsajátabb létlehetőségeim szerint éljek, azaz ne csak vegetáljak, hanem valóban éljek. A magány tehát az éberséghez, a döntésekhez, az elszántság felszításához kell. A böjtnek ez a célja: élni tanít.
Mi minden lehet a lemondás tárgya?
– Az ember testi-lelki egység, ezért a böjtjének is testinek és lelkinek kell lennie egyszerre. Talán sarkítok, amikor azt mondom: a keresztények vallásossága túlzottan „agyi” vagy „érzelmi” jellegű. Talán egyetlen más vallásra sem jellemző annyira a testfelejtés, mint a kereszténységre. A test rendetlensége kihat az életvezetés rendetlenségére. Az aszkézis célja, hogy a test ne az ellenfelünk, hanem a társunk legyen. Ezért fontos a megtartóztatás az ételben, italban, és lényeges lehet a virrasztás vagy a korábbi ébredés, a napi séta, a kártékony szokások (dohányzás, alkohol) elhagyása is. Ám a szellem szétszórtsága a testénél észrevétlenebb és tartósabb, ezért veszélyesebb. A test fegyelmezése mellett ezért a szellem, a figyelem, a lelki energiák összpontosítására is gondolni kell. Krisztus biztosan jobban örül, ha a látható, testi böjtön túl a gondolkodásmód, a szív, az érzelmek is böjtölnek. Üzenjünk hadat rossz gondolatainknak, ne ítélkezzünk, ne pletykáljunk. Fontos lenne teológiát olvasni, teológiai igazságokon elmélkedni, reményt vinni másoknak. A lélek osztatlan figyelmének erősítéséhez hozzátartoznak a szertartások, a liturgiák, a virrasztások, a találkozások, a csöndek is.
A böjt a bűnbánattartás időszaka.
– Minél közelebb kerülünk a Világossághoz, annál tisztábban látjuk a bűneinket. A böjt a bűnbánattartás, a szentgyónás ideje is. A mai morál különösen hangsúlyozza, hogy a bűnökben is létezik hierarchia: a bűnbánattartásban ezért súlyoznunk kell. Szeretném hangsúlyozni, hogy foglalkozzunk a gondolati bűneinkkel, a családromboló magatartásunkkal, a strukturális bűnhöz való hozzájárulásunkkal és a bűnrészességgel. Azzal, hol és hogyan járulunk hozzá mások bűnös meddőségéhez vagy tetteihez. A szentgyónás kiengesztelődés Istennel: ő elkezdi a megbocsátást, hogy aztán könnyebben kiengesztelődjünk önmagunkkal és embertársainkkal. Magatartásával hihetetlen alázatról ad példát.
A görögkatolikus egyházban nem a „húshagyó keddel”, hanem a „vajhagyó” vasárnap utáni hétfővel kezdődik a nagyböjt. Mi jellemzi a böjti időszak görögkatolikus szemléletét?
– A keleti szemlélet sajátossága, hogy a szerzetesség éli a böjt teljességét, végzi a szertartásokat, amelyekbe mindenki oly mértékben kapcsolódhat be, amennyire azt életállapota megengedi. A minimális előírás a hústól való tartózkodás szerdai és pénteki napokon, és mindennemű állati eredetű ételtől való teljes tartózkodás a böjt első hétfőjén, illetve nagypénteken. Ez a minimum, de a keleti vallás inkább a teljességet szereti felmutatni, s ahhoz mindenki úgy szabhatja a maga nagyböjtjét, ahogyan az a lelkének, életállapotának, bűnös életvitelének a leggyógyítóbb. A keleti szemléletben nagy a szabadság, akár évente különbözhetnek a nagyböjtjeim. A görögkatolikus Egyház a test fegyelmezésén túl ilyenkor csodaszép szertartásokat is kínál, lélekemelő liturgiákat, amelyek tele vannak gyönyörű szimbólumokkal, bűnbánati dallamokkal, gyakori meghajlásokkal. Legyen szabad dicsérnem a magunkét: érdemes meríteni a görögkatolikus Egyház kincseiből nagyböjt, húsvét idején.
Ön hogyan kezdte a negyvennapos bűnbánati időszakot?
– Megdöbbentő számomra, amikor magamban is megtapasztalom, mennyire vágyik az ember a biztonságra, a megérdemelt jólét örömére, a kényelemre. Szíven ütött Ferenc pápa egyik gondolata: „Az evangéliumi élet nem polgári jólét.” Elkeserítő, hogy a boldogságunkat mennyire a polgári jólét függvényének látjuk. Megdolgoztunk a pénzért, élvezhetjük; nem bűnös az igaz öröm, élhetünk vele; a teremtés javai és a kultúra Isten ajándéka, szabad megmerítkeznünk azokban. A Jóistennek pedig az lenne a dolga, hogy a becsületesen dolgozó keresztény polgárt segítse, minden rákos daganatot távol tartson tőle. Az evangéliumi élet azonban nem ilyen, nem ennyi csupán. A böjt számomra azt jelenti: mégsem belesimulni a világba. Ma nem a nácizmus és a kommunizmus beszippantó ereje fenyeget, hanem a kényelem, a jólét, a humanista boldogságfogalom magával ragadó ereje. Krisztus boldogságfogalma földrengést jelent: nagypéntek óta az a boldog, aki az Atyától akart helyén van, s ott igényesen szeret. Kitart a nehézségekben, akár a kereszten is. Ha kell, tanít, ha kell, keresztre száll. Ha kell, miniszter, ha kell, daganatos beteg. Ha kell, családanyaként, ha kell, egyedülállóként szeret. Az Egyház egyik feladata, hogy felhívja a figyelmet a kényelem, az önmagára figyelő jólét tompító hatásaira.
Parókusként miben tudja segíteni a közösséget a böjt során?
– Itt most csupán egyvalamit szeretnék megemlíteni: úgy érzem, rendkívül elhanyagoltak a keresztény férfiak. Pedig ha a férfi lelke rendben van, azzal sokan nyernek: a feleség, a gyerekek, a munkahely, a politika s még az Egyház is. Egy férfi az Istenhez fűződő kapcsolatában és a böjtjében is szeretne férfi lenni. Nem kell a sok felmentés. Én évek óta szigorúbb böjtre hívom a férfiakat, de másként is igyekszem figyelni rájuk: zarándoklatot, közösségi alkalmakat tartunk számukra.
Erőt ad az önmegtartóztatás gyakorlataiban az ünneplés reménye.
– A görögkatolikus egyházban a feltámadás pazar ünnep, a mennyek országának földi előképe. Nem akarhatunk állandó böjtben, rigorizmusban élni. Az Atya szeretetével kívánjuk szeretni a másik embert, a világot és önmagunkat. Ám az, hogy igazán tudjunk szeretni, ajándék. Ezt az ajándékot reméljük húsvétkor, s ezért tartjuk a tenyerünket koldusszegényen. A mi dolgunk, hogy engedjük magunkat elbűvölni, elragadtatni. A végtelenül hatalmas, bölcs és szerető Isten majd úgy lep meg bennünket, ahogyan jónak látja.