A töredelmes szívűekhez közel van az Úr, olvassuk a Szentírásban (Zsolt 34,19). Az ima a legszemélyesebb találkozás Istennel, a legszemélyesebb vallomás önmagamról és arról, akit Istenemként ismerek. Az ima mindent átjár, mindent áthat, s csak az igazságban értelmezhető. Három meghatározó eleme van. Az első: Hogyan megyek bele az imádságba? Miért gondolom, hogy imádkoznom kell, miért tartom ezt fontosnak, mit hiszek az imáról, és mit tekintek az eredményének? Ugyanígy fontos, hogy mit hiszek magamról az imádságban. Egészen pontosan: ki vagyok, mivé formálódtam, kivé lettem azáltal, ami a cselekedeteimben, a gondolataimban, a mindennapi tevékenységeimben és a kapcsolataimban kiemelkedik velem kapcsolatban? Hogyan megyek bele az imádságba?
A második fontos elem: Az imádság lényegileg és alapvetően találkozás. Akivel találkozom, meghatározó az életem számára. Istenről valljuk, hogy igaz, és nincs benne semmi hamisság. Ő a teremtő, az éltető, a megszentelő, a jövőt adó, a bátorító és a gyógyító. Benne a lét, a szándék, az akarat, a cselekedet, a múlt, a jövő, a stabilitás, a növekedés mind-mind egy és ugyanaz. Az imádságban vele találkozom. Az igaz találkozásban az ember nem fél a változástól.
A harmadik elem: Hogyan távozom az imádságból? Távozom-e belőle? Mit gondolok jónak a gondolataimban, a cselekedeteimben az Istennel való találkozásból távozásként? Látszik-e rajtam, hogy találkoztam vele? Növekedtem-e a találkozásban? Hagytam-e, hogy változzak a találkozás által? Tudjuk, hogy szabadon, gyógyultan, új reményekkel, megigazultan távozhatok a vele való találkozás után.
A mai evangélium ki nem mondottan azt a kérdést is körüljárja, hogyan tesz az ima megigazulttá. Az igaz találkozásban, az imában annak mutathatom és annak mutatom magam, aki vagyok. Nem vonhatjuk kétségbe a farizeus imáját és annak tartalmát: mit tett, hogyan böjtölt, milyen cselekedetei vannak? Az imádságban, Isten előtt állásomban nem hordozom magam előtt fegyverként, alkuként cselekedeteimet vagy mindazt, amit tettem. Nem viszem Isten elé magyarázatként a cselekedeteimet. Nincs szükségem magyarázkodásra; hamis szerepeimet, játszmáimat kívül hagyom az imádságon. Hiszen az Isten sohasem elvesz, hanem mindig ad, gazdagít, növel, a jövőre mutat.
Ebben a találkozásban ráismerek, és emlékezem a tanítására, a parancsaira, mert amikor ezek szerint szabom meg lépteimet, és ez jelenti az ösvényt az életem útján, akkor az imádságban azt is fölismerem, hogy ő igaz, és igazzá akar tenni. Az ő útjain járok, s így megigazultan lépek ki a templomából.
Igazságban állni az Isten előtt, megigazultan távozni templomából. Jézus ebben a tanításban beszél a felmagasztalásról és a megaláztatásról is, mint az ima következményéről. De ezt is csak Krisztus módjára tudjuk jól értelmezni: „Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Csak az Isten előtti létem számít. Mindaz, ami ebből látszik, amit ebből az emberek, ismerőseim megismerhetnek, valójában ajándék.
De a létem legbelsejében, az imádságban az igaz voltom és az Úr kegyelme – a megigazulás számít.
