A biblia üzenete Lk 18,9–14

A töredelmes szívűekhez közel van az Úr, olvassuk a Szentírásban (Zsolt 34,19). Az ima a legszemélyesebb találkozás Istennel, a legszemélyesebb vallomás önmagamról és arról, akit Istenemként ismerek. Az ima mindent átjár, mindent áthat, s csak az igazságban értelmezhető. Három meghatározó eleme van. Az első: Hogyan megyek bele az imádságba? Miért gondolom, hogy imádkoznom kell, miért tartom ezt fontosnak, mit hiszek az imáról, és mit tekintek az eredményének? Ugyan­így fontos, hogy mit hiszek magamról az imádságban. Egészen pontosan: ki vagyok, mivé formálódtam, kivé lettem azáltal, ami a cselekedeteimben, a gondolataimban, a mindennapi tevékenységeimben és a kapcsolataimban kiemelkedik velem kapcsolatban? Hogyan megyek bele az imádságba?
A második fontos elem: Az imádság lényegileg és alapvetően találkozás. Akivel találkozom, meghatározó az életem számára. Istenről valljuk, hogy igaz, és nincs benne semmi hamisság. Ő a teremtő, az éltető, a megszentelő, a jövőt adó, a bátorító és a gyógyító. Benne a lét, a szándék, az akarat, a cselekedet, a múlt, a jövő, a stabilitás, a növekedés mind-mind egy és ugyanaz. Az imádságban vele találkozom. Az igaz találkozásban az ember nem fél a változástól.
A harmadik elem: Hogyan távozom az imádságból? Távozom-e belőle? Mit gondolok jónak a gondolataimban, a cselekedeteimben az Istennel való találkozásból távozásként? Látszik-e rajtam, hogy találkoztam vele? Növekedtem-e a találkozásban? Hagytam-e, hogy változzak a találkozás által? Tudjuk, hogy szabadon, gyógyultan, új reményekkel, megigazultan távozhatok a vele való találkozás után.
A mai evangélium ki nem mondottan azt a kérdést is körüljárja, hogyan tesz az ima megigazulttá. Az igaz találkozásban, az imában annak mutathatom és annak mutatom magam, aki vagyok. Nem vonhatjuk kétségbe a farizeus imáját és annak tartalmát: mit tett, hogyan böjtölt, milyen cselekedetei vannak? Az imádságban, Isten előtt állásomban nem hordozom magam előtt fegyverként, alkuként cselekedeteimet vagy mindazt, amit tettem. Nem viszem Isten elé magyarázatként a cselekedeteimet. Nincs szükségem magyarázkodásra; hamis szerepeimet, játszmáimat kívül hagyom az imádságon. Hiszen az Isten sohasem elvesz, hanem mindig ad, gazdagít, növel, a jövőre mutat.
Ebben a találkozásban ráismerek, és emlékezem a tanítására, a parancsaira, mert amikor ezek szerint szabom meg lépteimet, és ez jelenti az ösvényt az életem útján, akkor az imádságban azt is fölismerem, hogy ő igaz, és igazzá akar tenni. Az ő útjain járok, s így megigazultan lépek ki a templomából.
Igazságban állni az Isten előtt, megigazultan távozni templomából. Jézus ebben a tanításban beszél a felmagasztalásról és a megaláztatásról is, mint az ima következményéről. De ezt is csak Krisztus módjára tudjuk jól értelmezni: „Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Csak az Isten előtti létem számít. Mindaz, ami ebből látszik, amit ebből az emberek, ismerőseim megismerhetnek, valójában ajándék.
De a létem legbelsejében, az imádságban az igaz voltom és az Úr kegyelme – a megigazulás számít.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..