„Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna! (…) Úgy gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem – mondom nektek –, hanem meghasonlást.” (Lk 12,49–51) Nehezen megmagyarázható mondatok. Nincsenek összhangban azzal az üzenettel, amelyet Jézus egyébként Isten országáról hirdet, s amely Szent Pál szavaival „igazság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). Így nincsenek összhangban azzal sem, amiről a bencés monostorok méltán híresek: a béke oázisai a rohanó, versengő és harcoló világban. Gyógyító helyek, amelyek az enyhülés és a béke lehetőségeiről tesznek tanúságot.
Márpedig a tűz, amelyről Jézus beszél, égési sebeket okoz és pusztít. Annak a tűznek a rokona, amelyet Keresztelő János hirdet meg: „Minden fát, amelyik nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és tűzre vetnek. (…) aki utánam jön (…), Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket. Kezében szórólapát van, és megtisztítja szérűjét. Gabonáját csűrbe takarítja, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel fogja elégetni.” (Mt 3,10–12) Ez a tűz elemészti a kemény követ, lepattogtatja a felszínt, kiszolgáltatottá tesz, és megsemmisít sok mindent. Erre a tűzre és meghasonlásra, amelyet Jézus hoz, aligha vágyunk. Kellemetlen kísérőjelensége az Isten országa felé vezető folyamatnak, amelyet legszívesebben átugorna az ember. Hiszen senki sem szeret konfliktusba kerülni a saját apjával, anyjával, fiával, lányával, anyósával vagy menyével, pláne saját magával.
Jézus szavaiból mindenesetre úgy tűnik, ez a tűz kikerülhetetlen. Ez a változási görbe első, lefelé induló szakasza, amikor minden rosszabb lesz, mint a változás kezdete, a megtérés előtt volt. Lehet, hogy mi már elköteleztük magunkat a változásra, de a bennünket körülvevő világ még nem érti, mit akarunk. Apa, anya, anyós, meny meg akar maradni a saját jól berendezett világában, amelynek mi magunk is részei vagyunk, s nem tud mit kezdeni a megtért ember új világlátásával. Tovább kell menni a változási görbén, saját meghitt környezetünk nehézkedése miatt egészen a hitetlenség pofonjáig és a reményvesztés kiterjedt égési sebéig.
És még itt sem értük el a mélypontot. Egyszer átmenni a megtérésnek ezen a tüzén, ezen a meghasonláson, valószínűleg kibírható. Mert a folyamat végén béke vár. Ámde be lehet-e rendezkedni egy jól strukturált egyházban, szerzetesközösségben, gyülekezetben az állandó megtérésre, a változási görbén való folyamatos lefelé haladásra? Nem éppen a közösségi struktúráink, hierarchikus rendszerünk, intézményeink és plébániáink válnak új családunkká? Krisztusban apánkká, anyánkká, fiunkká, lányunkká, anyósunkká, menyünkké? Akik aztán újra szembekerülnek velünk, ha mi a saját utunkat járjuk Krisztus követésében. És még az sem kizárt, hogy éppen ők tesznek olyan lépéseket Krisztus útján, amelyek már a mi konszolidált megtérésünknek is túlságosan erősek. Újabb tűz, újabb harc, újabb szakadás.
Jézus keresztsége ez a tűz. Ha nem éget fel minden hidat mögöttünk, ha nem töri fel megkövesedett homlokzatainkat, ha nem pattogtatja le kapcsolataink ránk száradt felszínét, ha nem vezet el a saját gyengeségeinkhez, csalfa reményeinkhez, ha nem tárja fel végleges kiszolgáltatottságunkat, nem épül fel Isten Országa. Egy olyan ország, amelyben a béke sosem az embertől, hanem mindig Istentől jön el, a teljes megsemmisülés után: „Még beszéltek, amikor maga Jézus állt meg közöttük, és így szólt hozzájuk: Béke nektek!” (Lk 24,36)
