Megállapodtunk abban, hogy legalább a képeket nézegesse meg, mert azokat latintudás nélkül is megérti, és fordítva: azok maguk is értelmezik az olvashatatlan szöveget. A Pécsi missale egyik jellemzője ugyanis, hogy míg a szövegét nyomtatásos technikával készítették, addig az iniciálékat kézzel festették ki az egyes példányokban, külön-külön. S ha az olvasó a kora XVI. századi betűtípusokat kiolvasni nem is tudja, szemének biztos fogódzót nyújtanak a díszes, színes, kézimunkával készült kezdőbetűk.
A nagyböjti vasárnapok sorozatának egyik kiemelkedő evangéliumi szakasza a második vasárnap olvasott részlet Urunk színeváltozásáról (Mt 17,1–9). Jézus Péterrel, Jakabbal és Jánossal együtt felmegy a Tábor hegyére, s útközben a Mesterre váró szenvedésről beszélgetnek. A hegy csúcsán e komor témát átragyogja Jézus színeváltozása és az Atya tanúsága: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik” (Mt 17,5).
Az itt elhangzó mondat nem kizárólag ezen a bibliai helyen olvasható. Ugyanez hangzik el Jézus megkeresztelkedésekor a Jordán folyó partján (Mt 3,17), s ismétlődik majd meg – már nem az Atya, hanem a pogány szemlélődők szájából – Jézus halálakor a Golgotán: „Ez valóban az Isten fia volt” (Mt 27,54). Háromszor ugyanaz a mondat – a tengerszint feletti magasságot tekintve egyre magasabban, az emberi helyzetet nézve pedig egyre mélyebben.
Emberi számítások szerint már a kiinduló helyzetben sem érezhetnénk igazán megalapozottnak az Atya mondatát: Jézus ott, a Jordán partján még „semmit sem tett le az asztalra”. Az előző harminc évet ismeretlenségben, hétköznapiságban élte. S még ha az Atya bizalmat is szavaz neki, az életbe belevágó fiatal férfinak, a Tábor hegyén már egyértelmű, hogy útja kudarcra van ítélve. A hegyre kaptatva ugyanis nem véletlenül beszélget tanítványaival éppen a szenvedésről. Háromszor veti fel ezt a témát, a tanítványok pedig háromszor ütik el. Nem valami sikeres az a tanító, aki három év alatt azt sem érte el tanítványainál, hogy komolyan vegyék az „órai anyagot”. Ha pedig a Tábor-hegyi jelenet után még pislákol is némi remény, a Golgota széttép minden emberi várakozást. Egy kudarcot vallott, bűnöző módjára kivégzett ember akasztófája alatt hangzik el pogány emberek ajkáról: „Ez valóban az Isten fia volt.”
Jézus életének vörös fonala az Atya ismétlődő tanúságtétele arról, hogy szeretett fiának tekinti, bármilyen mélyre kerül – legyen az akár a sír sötétje is. A Jézusnak mondott vallomás testvéreire is érvényes. Éppen legelveszettebb és legreménytelenebb helyzeteinkben, ott, ahol semmit sem tudunk letenni az asztalra, ott, ahol elrontottunk egy életet – mondja ki nekünk is az Atya: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.”
Ha lapozgatjuk életünk kódexét, amely helyenként gótikus betűkkel, kiolvashatatlanul, a magunk számára is értelmezhetetlenül, „latinul” íródott, a szemünk legalább az iniciálékon megakad. Ezek a kézzel festett képek az Atya mondatai, amelyekben szeretetét tanúsítja felénk. Olvassuk bizalommal saját életünk könyvét, hogy húsvét hajnalának ragyogásában ismét életünk egy iniciáléját, annak is finom aranyozását pillanthassuk meg, mint Jézus, aki „feltámadásával Isten hatalmas fiának bizonyult” (Róm 1,4).
