Mások vagyonát felélni. Szeretetből odaadni valamit. Odaadni mindent.
Emberi természetünkhöz elválaszthatatlanul hozzátartozik a birtoklás és a birtoklás utáni vágyakozás. Ez ad biztonságot, megélhetést, lehetőséget jelent a fejlődésre, a növekedésre mind a magam, mind a rám bízottak számára.
A birtoklás jelenthet ugyanakkor hatalmat, tekintélyt is. A birtoklás jó és rossz hatással is lehet az emberre. Azért dolgozunk, hogy javakat teremtsünk, birtokoljuk őket, és a megszerzett javakkal céljainknak megfelelően éljünk. A birtoklás azonban öncélúvá is válhat, s így hamis ismeretekre vezethet. Hiszen amikor öncélúan birtoklok, rosszul ismerem meg a világot, a kapcsolatokat, mindezek értékeit, s rosszul ismerem meg önmagamat is.
Loyolai Szent Ignác azt írja a birtoklással kapcsolatban, hogy első lépésben örömet jelent, amit megosztok másokkal. Mikor egy ifjú pár megszerzi az első lakását, autóját, örömmel mutatja meg a szülőknek, ismerősöknek, barátoknak, és mindenki örül, mert a lehetőséget, a biztonságot látják ebben.
Második lépésben a birtoklás a hamis tekintély igényével lép fel. A környezetemnek tisztelnie kell engem azért, mert birtoklom ezeket a javakat.
A harmadik, a legveszélyesebb lépés az, amikor a birtoklás önmagam istenítéséhez vezet, amikor úgy gondolom, az vagyok, amit birtoklok.
Egy plébániai közösségben az egyházközség területén élőket látogató hívek egy csoportja azt tapasztalta, hogy amikor becsöngettek egy tehetősebb ember házába, és felkínálták neki a közösség lehetőségeit, programjait, ő kedvesen beinvitálta őket, megmutatta nekik a gazdagon berendezett otthonát, és ezt mondta: „Mit akarnak maguk? Nézzenek körül. Mindent magam szereztem. Vajon mit adott nekem az Isten? Nem hiszem, hogy nekünk találkoznunk kellene bármikor is.”
Ezzel szemben a szegénység, bár bizonyos mértékig kiszolgáltatottá tesz, mégis ráirányíthatja a figyelmünket az élet lényegére a helyes önismeret által, és erősítheti Istenhez való kapcsolódásunkat. Pillanatról pillanatra átélhetjük, hogy mindenünk Istentől van. Egy hajléktalan ismerősöm mesélte, hogy az élete olyan, mint a haldoklóé, akinek minden levegővételért meg kell küzdenie. „Tudja, milyen nehéz a hajléktalanszállóról munkába menni? Szinte reménytelennek látszik. De mindig az Istenbe kapaszkodom, és mindig őt akarom magamba szívni.”
Sajnos a szegénység beteggé is tehet, kialakíthat helytelen és rossz önismeretet, s így a birtoklás hiányában is eljuthat az ember a sebzettségig. Ám ha szegénységem ellenére képes vagyok adni valamit embertársam vagy a közösség céljának megfelelően, az felszabadít, és elvezet az Istenbe vetett bizalomhoz. Amikor azt adom, amim van, mégsem érzem magam vesztesnek, szabad vagyok.
Ebben a tanításában Jézus nem közvetlen életvezetési szabályt akar adni. Az Atya szívét tárja fel előttünk, az ő gondolatait nyitja meg számunkra, és az ő semmit sem birtokló, szabad lelkületére hív meg bennünket.
Udvardy György pécsi püspök
