Ma az első pünkösdre emlékezünk, a Szentlélek eljövetelére és kiáradására. A mi személyes találkozásunk a Szentlélekkel, a mi személyes pünkösdünk: a megbérmálkozásunk. A katekizmus így tanít: a bérmálás a keresztény nagykorúság szentsége. A megkeresztelt megkapja a Szentlélek ajándékait, erőt és küldetést, hogy Krisztus élő tanúja legyen az Egyházban és a világban.
Minden szentség sajátos kegyelmet közvetít: Krisztus életének egy meghatározott eseményében részesülünk. A bérmálásra gondolva felmerül a kérdés: Jézus életének melyik eseményében részesülünk ilyenkor? Vagyis – úgymond – ő mikor „bérmálkozott meg”? Akkor, amikor alámerült a Jordán folyóban. Ennél az eseménynél ott találjuk a Szentlelket, amint galamb képében leereszkedik Jézusra, és rajta is marad. Ez határvonal Jézus életében: az Istenember előlép az ismeretlenségből, elkezdi az Atyától kapott küldetést. A Szentlélek ugyan már kezdettől fogva benne volt, de most külön adományokat kap tőle küldetésének végrehajtásához. Azelőtt nem tanított, nem tett csodát. Jézus csak ezután kezdi meg nyilvános működését: a tanúságtételt az Atyáról.
Jézus életének ebben az eseményében részesültek az első pünkösdkor, elsőként a történelem során, az apostolok. Meg is változtak: addig bezárkóztak, féltek. Most előlépnek, Péter beszél a néphez: háromezer ember keresztelkedik meg. Az apostolok nyelveken beszélnek, csodákat tesznek. (Amíg Jézus velük volt, nem tettek csodákat.)
Megbérmálkozásunkban különleges kapcsolatba kerülünk a Szentlélekkel: megkapjuk ajándékait, adományait, hogy felnőtten és felelősen tanúságot tegyünk Jézusról, a hitünkről. A bérmálás a keresztény nagykorúság szentsége. A keletiek (nemcsak az ortodoxok, hanem a görögkatolikusok is) mindjárt keresztelés után bérmálnak. A latin rítusban, az egyházjog szerint, a bérmálás szentségét abban a korban kell kiszolgáltatni, amikor a hívők értelmük használatára eljutnak. Urrutia jezsuita jogtanárunkat annak idején e különbség felől faggattuk a római Pápai Gergely Egyetemen. Válasza tömör volt: Urak, nálunk, Spanyolországban minden ötödik évben meglátogatja az egyházmegyéjét a püspök. Ilyenkor az épp megkeresztelt csecsemőtől az aggastyánig kiviszik a templomtérre a még meg nem bérmált embereket. A püspök pedig megbérmálja őket. Én csecsemő voltam akkor. Fehér pólyában aludtam, a püspök bérmált, a Szentlélek dolgozott.
Talán ez volna a legfontosabb: nem a szentség felvételének időpontjára, hanem arra összpontosítani, hogy a Szentlélek dolgozik. Ajándékai bennünk vannak – hiszen Isten sohasem vonja vissza ajándékait –, de azok nem tudnak működni, ha nem engedjük. Az autó attól még nem indul el, hogy üzemanyagot töltök bele. Komolyan veszem a bérmálás szentségét? Szomorú, de sokan éppen az Egyházból való kibérmálkozásként élik meg ezt, mintha ezzel megszűnnének a kötelezettségeik az Egyház közössége felé. Pedig a bennünk lakó Szentlélek gazdagít, és szorosabban kapcsol minket Istenhez és az Egyházhoz. Nemcsak megerősít, hanem kötelez is arra, hogy szóban és tettben Krisztus tanúi legyünk, védelmezzük a hitet.
Ma ne csak az első pünkösdre emlékezzünk, hanem a mi személyes pünkösdünkre is, a bennünk lakó Szentlélekre. És igyekezzünk kicsit nagyobbra, erősebbre állítani magunkban a lángját.
