A tékozló fiú története Jézus egyik legtöbbet elemzett példázata. Olykor azonban nagyobb figyelmet szentelünk a kódolt üzenet feloldásának, mint maguknak a személyeknek, akiknek az életében a történések lejátszódnak. Pedig megéri elmélkedni róluk, belső megmozdulásaikról, de legfőképpen a közöttük lévő viszonyokról.
A fiatalabb (a tékozló) fiú ösztönössége, megfontoltságának hiánya, vakmerősége és lázadása mellett meglátjuk az idősebbik kötelességtudatát, folyamatos önkorlátozását és szabálykövetését. Azt is mondhatnánk, ő igazi elsőszülött fiú. Kettejük között ott áll az atya. Egyfelől mintha túl erőtlen, engedékeny, passzív és megalázkodó lenne, másfelől mégis ott van benne az atyaság megélésének egy sor aktív, cselekvő vonása. Mindennap kimegy a kapu elé vagy fel a háztetőre, hogy várja a kisebbik fiú hazatérését. Amikor elérkezik ez a pillanat, magához ragadja a kezdeményezést: utasításokat osztogat, megmutatja, hogy ebben a házban még ő az úr.
Ha túllépünk ezeken az első, kissé felszínes megfontolásokon, akkor lassacskán megnyílik előttünk a család belső élete. Egy családé, ahonnan hiányzik az édesanya, és az édesapa kettős karakterűvé válik: egyszerre jeleníti meg mindkét szülőt. Rembrandt erre érezhetett rá, amikor jól ismert képén a fiú vállára helyezett atyai kezek közül az egyiket férfi, a másikat női kézfejjel festette meg. A fiai iránti elementáris szülői szeretet áll e példázat tengelyében.
A kérdés csak az, hogy mihez tudnak kezdeni az apa szeretetével a gyermekei? Az idősebbik fiú viszonyulása merőben külsődleges. Számára az apa egyenlő a feladattal, a tekintéllyel, a kötelezettséggel, aminek eleget kell tenni. Képtelen arra, hogy úgy érezzen és gondolkodjon, mint ő. Miközben az apja elmondja neki: „mindenem a tiéd”, vagyis az öcs iránti jósága nem rövidíti meg őt, mégsem tudja elfogadni az új helyzetet. Egy fedél alatt, teljes életközösségben él az apjával – mégis idegen tőle.
A kisebbik fiú látszólag ugyanígy elidegenedik az apjától, s ez a fizikai mozgásában is kifejeződik. A fordulat, a magába térés azonban mindent átalakít. Megérti, megérzi az atya belső valóját, s ez adja meg számára az esélyt a valódi (nem pusztán testi) hazatérésre. Bár látszólag ő volt a tékozló, a kapcsolatot megszakító, a történet végén mégis ő az, aki immár teljes életközösségben van az apával – ő, és nem „a jó fiú”, a tökéletesen szabálykövető báty.
Fontos nagyböjti üzenet ez: az üdvösség útja akkor nyílik meg előttünk, ha megtanulunk eggyé válni az Atya irgalmas szívével.
