A biblia üzenete

Az evangéliumi szakasz egy érdekes képpel kezdődik: mivel nagy a tömeg a parton, Jézus beszáll egy bárkába. Azt kéri a halászoktól, hogy lökjék kissé beljebb a vízen. Mi ennek az oka? A válasz egyszerű és fizikai: az emberektől szorongatott Mester nem tudna olyan hangosan beszélni, hogy mindenki hallja. Viszont egy kis távolságot véve kihasználhatja a vízfelszín hangvezető hatását, amit mi is tapasztalhatunk egy folyó vagy tó partján üldögélve. A bárkából szólva sokkal jobban értik majd a szavát az egybesereglettek.
Van ennek a képnek egy lelki, szimbolikus olvasata. A tömegben elvegyülve nehéz érthetően, világosan kimondani az evangéliumi üzenetet. Ha az Egyház vagy az egyes keresztények feltétel nélkül elvegyülnek a mindennapokban, ha engedik a külvilág eseményei által sodortatni magukat, akkor a hangjuk el fog veszi a ricsajban. A keresztségkor kapott küldetésünk azonban arra kötelez bennünket, hogy szóljunk, és mást mondjunk, mint a nem hívők vagy a másképpen gondolkodók.
Nehéz feladat ez, hiszen a prófétai elkülönülést vagy modernebb kifejezéssel: a kontraszt-társadalmi szerepet gyakran összekeverjük a gettósodással. Nem azért kell távolságot vennünk, hogy kizárjuk a valóságot, hanem épp ellenkezőleg: azért, hogy a mai világ számára érhető szavakkal szólítsuk meg az embereket. Jézus nem azért ül a parttól távolabb, a bárkában, mert nem akar az emberek közé menni. Paradox módon épp azáltal lép a lehető legközelebb hozzájuk, hogy közben – kihasználva a terep adottságait – méterekben mérve távolodik, elkülönül tőlük.
Nehéz művészet a jézusi távolságvétel általi közeledés gyakorlása. Sajnos mi olykor megelégszünk az elkülönüléssel. A negatív érzésekből, a kisebbrendűségi komplexusokból, az üldözési mániákból és összeesküvés-elméletekből felépítjük a minket a többiektől elválasztó demilitarizált övezetet. Így a távolság ürességgé és némasággá változik. Holott Jézus esetében pontosan azért volt szükség rá, hogy hanggal, szóval, üzenettel teljen meg, s közel hozza az embereket Istenhez és egymáshoz is.
Akkor lépünk a helyes útra, ha megértjük: amire itt szükség van, az nem más, mint – Carlo Carretto egy lelkigyakorlatos elmélkedésfüzérének a címével élve – a városban megélt pusztai magány. Az elmélkedő, szemlélődő lelkiség, ami a keresztény cselekvés örök forrása. Az elcsöndesedő Istenre figyelés, a világ dolgainak az evangélium mérlegén való benső, lelki lemérése végül meg fogja szülni bennünk, általunk azokat a szavakat, amelyek valóban megszólítják ezt a világot.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..