A húsvéti időszakban olvasott evangéliumi szakaszok látványosan állítják elénk azt a tanulási folyamatot, amelynek során a tanítványok megküzdenek magukkal, csalódottságukkal, kételyeikkel, és a külső tapasztalataik elvezetik őket arra a belső meggyőződésre, hogy Mesterük, noha meghalt, mégis él – s ez számukra is éltető erővé válik. Akár az emmauszi tanítványok történetét nézzük, akár Tamásét, azt látjuk, hogy nagyon örömteli, de egyben megrendítő is az, ahogyan az egyes ember eljut a felismerésre, a hitre, azáltal, hogy mély, személyes találkozást él át a Feltámadottal.
Gyakorta szoktuk hangoztatni azt a régi bölcsességet: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Különösen élesen rajzolódik ki ennek a szállóigének az igazsága, ha a tanítványok történetét – húsvét előtt és után – úgy olvassuk, hogy a szereplőket ténylegesen »tanítványoknak« tekintjük, akik Jézus iskolájába járnak. A Tanító, a Mester, Jézus minden eszközzel képezi ugyan az övéit, akik elméleti szinten – ha olykor akadozva is, de – jó tanulóknak bizonyulnak. Mégis, tanulmányaikhoz elengedhetetlenül szükséges az, hogy a Mester az életével is megpecsételi mindazt, amit tanított, nekik pedig a „gyakorlati oktatás” során „összeáll”, értelmet nyer mindaz, amiről oly sok szó esett – de eleddig csak a szavak szintjén.
A János által gondosan megszerkesztett búcsúbeszéd említett részlete (Jn 14,1–12) még egy húsvét előtt elhangzó tanítás, így jól kivehető belőle a tanítványok értetlensége a sokszor elvontnak, szimbolikusnak, átvitt értelműnek, nehezen megfoghatónak tűnő jézusi mondatokkal szemben. Ilyen értetlen tanítványként jelenik meg Tamás és Fülöp is. Ám mielőtt valóban értetlennek, a tanulásban akadályozottnak bélyegeznénk őket, tekintsünk magunkba: gyakran halljuk a mondatot, sokszor olvassuk, akár a saját jól megszokott templomunk szentélyboltívére írva is: „Jézus az Út, az Igazság és az Élet.” Vajon mit jelent ez nekünk? Mit értünk mi, mit értek én ez alatt?
A kereszténységgel kapcsolatosan lényeginek, mindennél fontosabbnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az nem egy tan, nem egy eszmevilág, etikai kódex vagy szabályrendszer, hanem egy élő személy követése, úton járás Jézussal és Jézus nyomában. Nem hit valamiben, elfogadása valaminek, hanem hit valakinek, elfogadása valakinek, aki előttünk járva ment át az életen – annak minden fájdalmával együtt, beleértve a legvégsőt, a halált is.
Az értetlenül kérdezősködő Tamás apostol történetét ismerve azt látjuk, hogy a Feltámadottal való találkozásban egy csapásra mindent megért, s megérik az ő hite is, és személyes út, igazság és élet lesz számára mindez.
És ugyanezt az érettséget látjuk az olvasmányban elmesélt történetben és a szentleckében hallott tanításban is: mennyi dinamizmus, életszerűség, nyitottság van abban, ahogyan az ősegyház élő hitben, Krisztus-követésben járó tagjai élő kövekként kapcsolódnak egymáshoz, s ahogyan felismerik a súlyos szükséghelyzetet, és felhatalmazottakat szentelnek föl annak kezelésére: a diakónusokat.
A liturgiában gyakorta halljuk Jézusról a következő formulát: „Ő az Út, aki elvezet hozzád, az Igazság, aki szabaddá tesz minket, és ő az Élet, aki örömre gyújtja szívünket.” Így is feltehetjük hát magunknak a kérdést, ha a belé vetett hitünk érettségét szeretnénk megvizsgálni: Valóban Út-e számomra Jézus, valóban szabaddá tesz-e a követése, és valóban öröm-e számomra az élet, az életem?
