A biblia üzenete

A hívő ember számára állandó kihívást jelent, hogy istenkapcsolata eleven és hiteles maradjon, ne alakuljon át – sokszor észrevétlen módon – valamiféle emberi vallásossággá, amelyben saját gondolataink, érzéseink, rendszereink kerülnek a középpontba, kiszorítva onnan a lényeget: a Mindenhatót. Ilyen pillanatot rögzít számunkra az evangéliumi szakasz: Jézus úgy beszél magáról, mint a mennyből alászállott élő kenyérről. A hallgatóság, csökönyös melléhallással, nem a „kenyér” szóban rejlő üzenetre figyel, hanem meddő okoskodásba kezd: ha ismerjük a názáreti családját, emberi hátterét, akkor hogyan jöhetett volna hozzánk a mennyből? Emberi korlátaikba kapaszkodva a saját gondolkodási kereteik között keringenek, mint egy palackba szorult légy, éppen ezért képtelenek felfogni, miről is beszél Jézus.
Pedig milyen erősek, s mégis milyen egyszerűek ezek a szavak! Az első olvasmányban hallott elbeszélés gyönyörűen tárja fel jelentésük legmélyét. Az embernek – akárcsak Illésnek – az a rendeltetése, hogy eljusson a Hóreb hegyére, vagy­is az Istennel való találkozás helyére. Ám az odavezető út rögös és fáradságos. Kenyér nélkül nincs erő hozzá. A szükséges táplálékot azonban nem neki kell elkészítenie magának: Isten gondoskodik arról, angyala révén. A kegyelem elénk siet, és előkészít bennünket arra, hogy végigjárjuk utunkat. Enélkül az erőforrás nélkül tehetetlenné válhatunk – az illési depresszió könnyen a hatalmába keríti azt az embert, aki csakis a saját kicsinységét, gyöngeségét, gyarlóságát és elégtelenségét látja. Ha mindehhez hoz­zá­vesszük a megteendő út hosszát, ha számításba vesszük a közben felmerülhető nehézségeket, akkor nem csoda, hogy a prófétához hasonlóan felhorgad bennünk az érzés: egyszerűbb leheveredni itt, ahol éppen vagyunk, és várni a sorsszerű végzetet…
Csakhogy a kegyelem prófétai jele, a kenyér Krisztusban már eleven valóságként áll előttünk. Megmutatja nekünk az Atya arcát. Ha magunkhoz vesszük, testünkké tesszük ezt az élő kenyeret, akkor beteljesül a hórebi csoda: nem a tűzben-viharban, nem az emberi istenelképzelésekben, hanem a csöndes szellőben fogunk találkozni Istennel. Nem úgy, ahogyan azt előre elgondoltuk, ám mégis valóságosan. Mert itt a lényeg: a kenyér a valósághoz ad erőt. A létet tárja fel előttünk. Nem valamiféle vallásosság igényeit elégíti ki, épp ellenkezőleg: olykor épp annak a rutinjából lendít ki. Meglep, és általunk nem is képzelt útra indít. Ez az élő kenyér ajándéka, az út, amely a Hóreb­hez, az Atyához vezet.
Török Csaba

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..